Slowly, slowly

Well Sweeties, another month have passed, so it’s time to report what happened last month.

Now it can be said that the programs have started (much started…), and we have a somewhat fix schedule.

Since I have to write a shorter report to ÖDE, that’s why I connect nice with useful, and I write about our work a bit longer.

If you remember on the first post, I mentioned that we work in a sort of boarding school that is a home for refugees. We have two shifts, mornings, and afternoons.

The morning shift is from half 9 until half 3. The tasks are the following. At arriving we go to the kitchen right away, where we help to make the breakfast. Sometimes we really just have to help, but sometimes it happens that only the volunteer is there. We make only two types of breakfasts: panini with jam or nutella (italians simply call it chocolate). We warm up milk and pour it in the thermos flask. We warm up extra milk. We prepare cold milk, müsli/cornflakes, cocoa and coffee powder. Meanwhile the operator goes to wake up everyone, and the girls-boys slowly crawl in for food. This time starts the first crazyness of the day. The warm milk is finished. I want water. I want cold water. I want tea. If there is no nutella, I don’t eat breakfast. Jam is not good. I want empty bread.

Every day 4-5 refugees have to help in the kitchen in shifts. Usually we tell them first under breakfast that you have to work today. Usually the answer is aham and sneaking out. Wich is successful or not. There are always a few, who are late from the breakfast, but for me, it is an interesting experience, that italians don’t punish like if you are late, you don’t get food. Maximum they say, that hey, the food time ended, you have to come now? Then: sit down and eat, true we cleaned up all, but here is everything.

I would make a comparison that what is the bread:

Well we hungarians would call it „buci” (I think it comes from the word búbos, that means hooded. So buci would be hoody.) There is other type of bread but I think this way is easier to make the portions. Howewer Mauro already told me that this home is „no Italia”, for me it’s weird that they never eat salty for breakfast. There is no cold meat (medley), omlet (they eat it for lunch), there is no salami, cheese or vegetables.

After everyone finished eating, we pick our helpers in the kitchen and begin to prepare the dinner (!), what is the main meal at this quarter. Cleaning and cutting more kilograms of vegetables every day, we need the help. Usually the guys chat this time, the girls sing or dance. Once we asked to please stop, but a girl said that silence is not good. :D

Meanwhile that we do the laundry. Once I thought I’ll go blind because I had to go on the balkon to put out the clothes, the sun was shining brightly, and when I came in, I saw nothing. :D

When I see that everyone is working in the kitchen and the vegetable cleaning is on the roll, I go control the rooms. If they cleaned, if there is food in the room, if they washed the floor in the bathroom, etc.

There are more personality types, for some it is enough to tell: please do it, others completely ignore me. It also happens, that I start to clean the room but because they love me, they don’t let me do it. By the way this is the key to everything. If they love you, they don’t let you to do the hard work. When the operator in shift arrives from the shopping, and we have to take up all the things on the third floor, I often see that they take it out from Erica’s hands, no, I take this! Mama don’t do it! Here also happens, that you ask someone to help and nothing.

After room control is a little calm, this time I clean the hall and wash the glasses, put out the water. After this there is about one hour dead-time, I usually sit down to learn italian, if I’m not asked to do anything. Around noon I go up again in the kitchen to check how is the lunch preparing going, then I call the guys in shift to prepare the tables, then we make the food portions. Lunch is the same chaotic like the breakfast, counting in that everyone wants more food and they ask not very politely, usually just „X.Y., souce!” or „Rice!”, or „Bread finished!”. After this we clean up everything, there is a little calm or playing ping-pong and shifts ends.

If…

If there is no afternoon program that we must participate at. For example on mondays and wednesdays we have italian course for us, volunteers. Two times a week we teach them english. These programs start early in the afternoon, so these times when our shift ends, we cannot go home.

The afternoon shift looks the same, at least with food, adding that we managed to organize a lot of programs. Afternoons we have to help in leading these. There is italian course for them, for the girls knitting (for the boys too, but so far I’ve seen only one boy making a bracelet), we have music together, wich looks like, Beni plays the guitar, we give them the printed lyrics, then let’s sing together. They really enjoy it, they love to sing. Music is a language we all share. Twice a week there is soccer for them but they would like to play more. Sadly the field is far and we don’t have the capacity to take them out more times. Once (twice now) a week we watch a movie together, with italian, french or english dub. They like it, especially with popcorn. They laugh a lot on the jokes, a girl once was rolling on the ground from laughing. In my opinion, most likely they didn’t see many movies in their life yet, so they are very happy, but Beni says that they express their emotions more than us. I think both are true.

One thing I missed, that is the tea-time. This is the absolute chaos. Down in the kitchen we make the same sandwiches as for breakfast, and we make simple earl grey tea to it. We put a lot of sugar in it. So in 3 liter tea 11 big spoons of sugar. And then they come, that this is not sweet. This doesn’t taste like sugar. Give me more sugar. I want more in it. Sugar, sugar, sugar. Give me apple. I see that there is apple! Why don’t you give apple? Not later, I want to eat it now! How come there is no more bread? I don’t want this, this is a bit dry! (Bread from the morning.) Interesting that I don’t see honey being used here, I didn’t see in the shop either. So the syrup-sugar-like tea with chocolate sandwich and apple is above everything.

I made the following observation at meals. Some eat their cooked food like they pair up and share the plate. They put the plate in the middle and two of them eat from it at once. When they finish, they eat the other portion. So one day I asked, why do you eat like that? For that the answer was: because we are friends. From this I dare to make the conclusion, that it might be a habit in Africa that close friends and relatives literally eat from one plate. Here also the friends wait each other. You cannot remove them from the kitchen until the friend finished eating.

Sometimes the shift has no use because they also help each other. F.e. I say: you are not working today, you can go, you don’t have to be here! But X.Y. is my friend and he/she works and I help him/her. These times we cannot do anything (there is kind of not much space left in the kitchen with 7-10 people in it), we let them to do it. Or some of the girls starts doing the dishes and I tell her, the people in shift will do it. No! I help! Okey, then help, it’s all right. Or f.e. in Africa women work and men… well I don’t know.. I guess long time ago they fought, I don’t know what are they doing nowadays. So one evening we are making the portions and a girl tells to an operator man: sit down, I do it! I say, in Europe men work, women look. (Not really but it doesn’t matter now.)

I feel that they like me and I’m a safe point in their life. They always greet me and ask me how I am doing. The girls come to me without a comment and hug me. They say to me: you are very polite; you are my new friend; if you like it, I will like it too; you are strong; you are smart; the girls call me mama too; the boys learned my name. (They can pronounce it better than the italians.) Then there is a guy, who doesn’t really talk to me (I think he speaks french, and I don’t speak it), but always, when I eat dinner with them, he pulls the chair out for me, he poures the water for me, he compliments and thanks the meal to me. I am amazed how polite he is.

I don’t know how are the guys chosen who make it to the Casa. But one thing is sure: these youngsters won’t destroy Europe. About half of them are christians, the other half is islamic. They live in full peace, that almost all of them practices their religion. I saw in the internet room what kind of things they share. They are grateful to God that they survived the journey to Europe so there are stuff like these on their news feed: Everything is possible with God’s help.

Here is a picture about the drawing that a guy made int he Casa. (Click on the picture to enlarge and read in english.)

Since we are not allowed to share anything about them that would help to identify them, I cover his name.

And how do I feel in this situation?

I am happy, knowing that the work I do is important and useful. I like to do what I’m doing. I receive a lot of love in trade for caring. I love these boys and girls, I try to treat them to make them feel safe. I think this is the most important thing for them right now.

What is hard to accept, that is the timezone of the locals. I do not understand it but I moved on from understanding it. In the hungarian culture being on time is a very important factor and I’ve been raised to be on time, don’t be late. I think of myself as a very strict person anyways, if something is written, then I take it as a fact, that will be so and that time. This is not so here. Italians are more easy-going than that. If they say this will start at half 3, then it simply can be at 5 in the afternoon. Then it also happens that the program just won’t happen. Oh, we forgot to tell you? No problem, you didn’t come from Milano. I try not to be angry about it and think that’s okey, I am a volunteer now, I decided that I give my time. Still I have my culture living in me, that for sure being late, always being late is disrespectful. It is hard to befriend this feeling, because I’m sure that they don’t want to insult us, this is simply the behavior here. From the point of resting, we are missing these hours, when there is 6 hours work in my contract, that shouldn’t be 11 hours, and it really would help exhaustion if we shouldn’t participate in the afternoon programs on our free days. This is namely not clear who exactly has to do what and when. Once I asked for the rules to be written down, for that the answer was, I should use my brain. So I have difficulties being flexible in this way but slowly I’m getting used to it. Just slowly, slowly, like the italians. :D

I’m sorry that this time I didn’t use many pictures, sadly about these things is hard to make documentation that can be shared publically.

As always, please send your comments and questions on facebook or in e-mail (dawndealer@gmail.com)!

Thank you for reading. 

Lassan, lassan

No Édeseim, eltelt egy újabb hónap, ami azt jelenti, hogy itt az ideje beszámolni az utóbb történtekről.

Most már elmondható, hogy beindultak a programok (de még mennyire, hogy beindultak..), és van egy viszonylag fix munkarendünk.

Mivel egyébként is kéne egy rövidke kis beszámolót írnom az ÖDÉnek, ezért összekötöm a kellemeset a hasznossal, és kicsit bővebben írok a munkánkról.

Ha emlékeztek az előző posztra, abban említettem, hogy egy kollégiumszerű menekültszálláson dolgozunk. Kettő műszak van, délelőtti és délutáni.

A délelőtti műszak reggel fél 9-től délután fél 3-ig tart. Ennek feladatai a következők. Érkezéskor azonnal a konyhába megyünk, ahol segítünk megcsinálni a reggelit. Néha tényleg csak segíteni kell, de van olyan is, hogy csak az önkéntes van ott. Csupán kétféle reggelit készítünk: lekváros vagy nutellás kenyeret (az olaszok csak csokisnak hívják). Melegítünk tejet és betöltjük a termoszba. Melegítünk extra tejet. Kikészítjük a hideg tejet, a müzlit, a kakaót és a kávéport. Ezalatt az operátor elmegy felébreszteni mindenkit, és a fiúk-lányok lassan be is vánszorognak a kajáért. Na ekkor kezdődik a napi első őrület. Elfogyott a meleg tej. Én vizet kérek. Hideg vizet kérek. Teát kérek. Ha ma nincs nutella, akkor nem is reggelizek. Lekvár nem jó. Én üres kenyeret kérek.

Minden nap be van osztva 4-5 menekült a konyhába segíteni. Általában a reggeli alatt szólunk nekik először, hogy ma dolgozni kell. Erre általában csak ühüm a válasz és kisomfordálás. Ami vagy sikerül vagy nem. Mindig van néhány olyan, aki elkésik a reggeliről, de számomra érdekes tapasztalat, hogy az olaszok nem büntetnek azzal, hogy ha késtél, nem kapsz enni. Max annyit mondanak, hogy ej, hát vége a kajaidőnek, most kell jönni? Aztán: ülj le és egyél, ugyan már eltakarítottunk, de itt van minden.

Na most itt tennék egy összehasonlítást arról, hogy mi a kenyér nekünk és az olaszoknak:

Hát ezt mi magyarok max bucinak neveznénk, de mindegy. Van másfajta kenyér is, de gondolom így egyszerűbb porciózni, azért van mindig ez. Bár Mauro már elmondta nekem, hogy ez a szállás „no Italia”, azért az nekem furcsa, hogy soha nem esznek sósat reggelire. Nincs felvágott, rántotta (azt ebédre eszik), nincs szalámi, sajt vagy zöldség.

Miután mindenki befejezte a kajálást, elcsípjük a konyhai segédeinket és kezdődik a vacsora (!) előkészítése, ami ezen a szálláson a fő étkezésnek számít. Több kiló zöldség megpucolása és feldarabolás minden nap, kell is a segítség. Általában a srácok ilyenkor beszélgetnek, a lányok pedig énekelnek vagy táncolnak. Egyszer vacsora alatt kértük, hogy légyszi hagyd már abba, legyen csönd, mire azt mondta az egyik lány, hogy a csönd nem jó. :D

Közben betesszük a mosásokat, kiteregetünk. Egyszer azt hittem megvakulok, mert 11 óra tájban kellett kimennem az erkélyre teregetni, jól sütött is a nap, na mikor bejöttem, nem láttam semmit se. :D

Mikor látom, hogy mindenki munkába lendült a konyhában és a zöldségpucolás sínen van, megyek szobát ellenőrizni. Kitakarítottak-e, van-e kaja a szobában, felmosták-e a fürdőszobát,stb.

Több személyiségtípus van, van olyan akinek elég ha szólok: légyszi csináld meg, más tudomást se vesz róla. Van olyan is, hogy én elkezdem takarítani a szobájukat, de mivel szeretnek, nem hagyják. Ez egyébként a kulcs mindenhez. Ha szeretnek, nem hagyják, hogy te végezd a nehéz munkát. Mikor az éppen dolgozó operátor megjön a bevásárlásból, és fel kell vinni a cuccokat, sokszor láttam, hogy kiveszik az Erica kezéből, nem ezt én viszem! mama nem visz semmit! Na de itt is van olyan, hogy hiába szólsz valakinek, hogy segítsen, semmi.

Szobaellenőrzés után szokott lenni egy kis nyugi, én ilyenkor szoktam felsöpörni az aulát, elmosogatni a poharakat, kitenni vizet. Ezután van egy bő egy óra holtidő, mikor általában leülök olaszt tanulni, ha épp nem kérnek meg semmire. Dél körül megyek fel megint a konyhába megnézni, hogy hogy áll az ebéd előkészítése, majd terítéshez hívom a napi beosztottakat, majd kiporciózzuk a kajákat. Az ebéd hasonlóan kaotikusan zajlik, mint a reggeli, azt beleszámítva, hogy a többség szeretne repetázni, és nem túl udvariasan kérik a kaját, általában csak „X.Y., szósz!” vagy „Rizst!”, vagy „Kenyér elfogyott!”. Ezt követően eltakarítunk, újabb kis nyugi lent vagy ping-pongozás és műszak vége.

Ha…

Hacsak nincs valami olyan délutáni program, amiben részt kell venni. Pl. hétfőn és szerdán van nekünk olasz kurzus. Heti két alkalommal mi tanítunk nekik angolt. Ezek kora délután kezdődő programok, tehát ilyenkor műszak után nem szoktunk hazamenni.

Aztán a délutáni műszak a kajálás szempontjából hasonlóan néz ki, kiegészítve azzal, hogy most már elég sok programot is sikerült szervezni. Ilyenkor ezek lebonyolításában, vezetésében kell segíteni. Van nekik olasz kurzus, angol kurzus, a lányoknak kötés/fonás (a fiúknak is, de eddig csak egy fiút láttam karkötőt készíteni), van közös zenélés, ami abból áll, hogy a Beni gitározik, odaadjuk nekik a kinyomtatott dalszöveget, aztán énekeljünk együtt. Ezt nagyon élvezik, imádnak énekelni. A zene amúgy is egy közös nyelv, amit mindenki beszél. Aztán heti kétszer van nekik foci is, de ennél többet szeretnének játszani. Sajnos viszont elég messze van a pálya, és nincs arra kapacitás, hogy többször kivigyük őket. Heti egyszer pedig van közös filmnézés, olasz, francia vagy angol hanggal. Ezt is szeretik, főleg, ha van közben pattogatott kukorica is. Jó nagyokat nevetnek a poénokon, az egyik lány egyszer a földön feküdt a nevetéstől. Én azon a véleményen vagyok, hogy valószínű, eddig nem sok filmet láthattak életükben, ezért nagyon örülnek, Beni viszont azt mondja, hogy sokkal inkább kifejezik az érzelmeiket. Úgy vélem mind a kettő igaz.

Még valamit kihagytam, ami az uzsonnakészítés. Na ez az abszolút káosz. A lenti kis konyhában szoktuk megcsinálni a délutáni, ugyanúgy lekváros vagy nutellás szendvicset, és hozzá egyszerű earl grey teát készítünk. Amibe rengeteg cukrot teszünk. Tehát 3 liter teába megy mondjuk 11 púpozott evőkanál cukor. És akkor jönnek, hogy ez nem édes. Ennek nincs cukor íze. Adjál még cukrot. Én többet akarok bele. Cukor, cukor, cukor. Kérek almát. Látom, hogy van ott alma! Miért nem adsz almát? Nem később, én most akarom megenni! Mi az, hogy elfogyott a kenyér? Ezt nem kérem, mert már egy kicsit száraz! (Reggeli kenyér.) Érdekes mód itt nem láttam, hogy használnának mézet, múltkor a boltban se találtam. Szóval a szirupos-cukros tea és a csokikrémes szendvics almával mindenekfelett.

Étkezések kapcsán még a következő dolgot figyeltem meg. Néhányan úgy eszik meg a főtt ételt, ketten párban, hogy az egyikük tányérját középre rakják, és ketten falatoznak belőle. Mikor befejezik, jöhet a másik adag, azt is ugyan így fogyasztják el. Rá is kérdeztem egyik nap, hogy miért így esztek? Erre az volt a válasz, hogy azért, mert barátok vagyunk. Ebből arra merek következtetni, hogy Afrikában szokás lehet, hogy a közeli barátok vagy rokonok szó szerint egy tálból esznek. Itt a barátok szintén megvárják egymást. Addig nem lehet kipenderíteni őket a konyhából, amíg a barátja eszik.

Aztán a beosztásnak sincs sokszor nagy haszna, mert ők is segítenek egymásnak. Pl. mondom: te mára nem is vagy beosztva, nyugodtan elmehetsz, nem kell dolgoznod! De X.Y. a barátom, és ő dolgozik, és én segítek neki. Ilyenkor nem lehet mit csinálni (azért elég nagy tömegnyomor van a konyhában 7-10 emberrel), hagyni kell, hadd csinálják. Vagy valamelyik lány elkezd mosogatni, és mondom neki, majd a beosztott megcsinálja. Nem! Én segítek! Oké, akkor segíts, rendben van. Vagy pl. Afrikában a nők dolgoznak, és a férfiak hát nem tudom.. gondolom régen harcoltak, hogy ma mit csinálnak, az rejtély számomra. Na szóval egyik este tálalunk, és mondja az egyik menekült lány az operátor férfinek: ülj le, én csinálom! Mondom Európában a férfiak dolgoznak, a nők figyelnek. (Se. De ez most mindegy.)

Úgy érzem megkedveltek, én is most egy biztos pont vagyok az életükben. Mindig köszönnek, megkérdezik hogy vagyok. A lányok csak új kommentár nélkül odajönnek és megölelnek. Amiket eddig mondtak nekem: nagyon udvarias vagy; te vagy az új barátom; ha neked tetszik, nekem is tetszeni fog; okos vagy; erős vagy; most már a lányok engem is mamának szólítanak, a fiúk pedig megtanulták a nevemet. (Jobban ki tudják ejteni, mint az olaszok.) Aztán van egy srác, aki nem szokott velem beszélni (azt hiszem ő franciául tud, én meg nem tudok), de mindig, mikor velük vacsorázok, kihúzza előttem a széket, tölt nekem vizet, külön nekem is megdícséri és megköszöni az ételt. Csak ámulok, milyen udvarias.

Nem tudom hogy választják ki azokat, akik a Casába kerülnek. De egy biztos: ezek a fiatalok nem fogják szétverni Európát. Kb. a társaság fele keresztény, a fele iszlám vallású. Teljes békességben élnek együtt úgy, hogy majdnem mindenki gyakorolja a vallását. Láttam az internet teremben, hogy miket osztanak meg. Nagyon hálásak Istennek, hogy nekik sikerült túlélni az életveszélyes utat Európába, ezért ilyen felirataik vannak az üzenőfalukon: Isten segítségével minden lehetséges.

Íme ide beteszem a fényképet arról a rajzról, amit az egyik srác készített. Mivel nekünk nem szabad semmit megosztanunk róluk az interneten, ami alapján beazonosíthatóak lennének, ezért kitakarom a nevét.

A szöveg magyarul:

„Ez a csónak nem fából van, az egész műanyagból van. Ha van benne priccs vagy furnérlap, rá lehet feküdni. Ez egy olyan csónak, amin mi is kockáztattuk az életünket a veszélyes és halálos tengeren Európába, az elmúlt években ezt használták, hogy eljussunk Európába. A kapacitása 100 utas, de a líbiaiakat nem érdeklik az emberek, azért, hogy több haszonra tegyenek szert, túltöltik a hajót 120 vagy 140 utassal, és kérik, hogy lépjünk túl ezen, és ők majd megmutatják az irányt Európába. A hajó túltöltése miatt sokan nem érik el Európát, a hajójuk elsüllyed, és több száz ember tűnik el, csak néhányat mentenek meg.”

Rajzolta és írta: Mamadou Gambiából

És hogy én hogy érzem magam ebben a helyzetben?

Boldogan, annak tudatában, hogy a munka amit végzek fontos és hasznos. Szeretem csinálni, amit csinálok. A törődésért cserébe sok szeretetet kapok vissza. Szeretem ezeket a fiúkat és lányokat, megpróbálok velük úgy bánni, hogy biztonságban érezzék magukat. Azt hiszem most ez a legfontosabb nekik.

Amivel továbbra is nehezen tudok megbarátkozni, az a helyiek időszámítása. Én nem is értem, de már túlléptem azon, hogy megértsem. A magyar kultúrában a pontosság egy fontos tényező, és engem is úgy neveltek, hogy lehetőleg időre érj oda, ne késsél. Én egyébként is elég szigorú embernek tartom magam, ha valami le van írva, hogy ez így lesz, akkor én azt úgy veszem, hogy az úgy, és akkor lesz. Ez itt nem így van. Ennél az olaszok sokkal lazábbak. Ha ők azt mondják, hogy ez fél 3-kor kezdődik, az simán lehet, hogy délután 5. Aztán még lehet, hogy el is marad a program. Ja, hogy elfelejtettünk szólni? Nem baj, nem Milánóból jöttél. Próbálom ezen már nem felhúzni magam, és arra gondolni, hogy oké, önkéntes vagyok egy évig, ezt az időt erre szántam. Azért mégis bennem van a saját kultúrám, hogy bizony nálunk a késés, a folyamatos késés az tiszteletlenség. Nehéz ezzel megbarátkozni, mert biztos nem inzultálni akarnak, egyszerűen itt ez a szokás. Pihenés szempontjából viszont hiányoznak ezek az órák, ha 6 óra munka van a szerződésemben, az ne 11 óra legyen már, és az is nagyban elősegítené a kimerültség megelőzését, ha szabadnap délutánokon nem kéne bemenni a programokra. Ez ugyanis nincs letisztázva, hogy pontosan kinek mit kell vállalnia ezekből és mikor. Én egyszer kértem, hogy írjuk le a szabályokat, amire az volt a válasz, hogy csak használni kell az agyamat. Szóval vannak nehézségeim a rugalmasság felvételével, de lassan kezdek hozzászokni. Csak lassan, lassan, mint az olaszok. :D

Elnézést, hogy most nem volt sok kép, sajnos a ezekről nehéz olyan képi dokumentációt készíteni, amit nyilvánosan is meg lehet osztani (lásd fentebb).

Észrevételeiteket, kérdéseiteket facebookon vagy e-mailben (dawndealer@gmail.com) jelezzétek!

Köszönöm, hogy elolvastad.

Let the sunshine in

First weeks at work

I don’t make everyone tired how was the arrival and surviving the first days because nothing good would come off it.

One thing is for sure, we were welcomed with love, our work is not too hard, and really we have everything we need. Except me, who lives for technical stuff – internet, pc, telephone, well from these nothing works for me here, so my mood is a bit lower, because as introvert I can’t relax, I can’t make contact with many friends, this is the biggest challenge for me at the moment.

The other challenge is obviously the language, but I already knew that it will be so. It is very exhausting for the brain to change between four languages every day, and at the end of the day we are totally zombies. And then learn italian... well.. yeah.

Like I said in the earlier post, the italians are very nice and open hearted (and open minded too, I guess), and they really want to communicate. I don’t know if they know what anxiety is. Maybe not. If I want information about something, but I don’t know how to say it in italian correctly, then I rather don’t ask anything, because what’s up if it won’t be perfect. I still can say that I learned the very basics. Maybe the learning goes slow because I have no time to rest and relax. We don’t have normal italian course, except those two times. We want Stefania back! But as italians say: we will see. :D

Our collegues are really cool, they are very different personalities, and mostly it makes our workplace more colorful. Never worser! You don’t have to be bff with everyone to make everything run smoothly.

Here are my collegues on a meeting, when Margherita Buy actress visited the Casa:

Erica, Pietro, Giovanella, Margherita Buy, Francesco Sciotto (the Pastor of Scicli), Gerardo (our boss)

If I started to write about work, let me introduce the place where I do my job. The institution is called Mediterranean Hope, Casa Delle Culture, so Home of the Culture. Don’t think about a culture house, it’s more like a boarding school.  I don’t know exactly what are those people going through who get here, or what is the process of the things, but that is sure, african teenagers are hosted here. We try to get them used to european daily routine and integrate in the culture. What consists, get up, have breakfast, tidy your room, possibly go to your lesson (the school didn’t start yet), take out your clothes to wash in time, etc. Afternoons they have free time, they like to play soccer. At the moment there are 25-30 boys and about 8-10 girls int he Casa. Most of them can write and read, and speaks 2 languages at least. So these people are not dumb at all.

Working with refugees is absolutely not like you see it in the news at home. First, these children escaped from war and or are vulnerable, and never again in their life want to meet agression, because they know very well what is it like. They are rather afraid of us, than hurting. They love and respect us, accepted us much earlier than I expected. They are the same as any youngster in european countries. They love to do sports, listen music, make fun of each other. They write things on the wall like we did in camps. They are a little rebellious with the adults, but let’s be honest: did you want to wash the floor of your room every morning at 14? Of course not… and most likely you still don’t want to do it every morning. :D They are a little picky with food, would like to have girlfriend/boyfriend. Instead of what they went through, I don’t see them broken or sad, howewer sometimes they space out too, f.e. one day afternoon a guy sat down front of the photos with cages and was staring on those for an hour. I saw that he is not in high spirits – these times best not to ask anything, there is psychologist and other collegues in the Casa, who they can have deep conversations with. (Also we are not allowed to.) The girls are a bit friendlier, they call our cook, Erica, Mama, and our boss, Gerardo, Papa. They don’t seem very happy about it but I think they’ll have to deal with it. :D

A picture about our guys, same time when Oxfam visited. On the roof at work, plus the nice view. :)

On one of the first workdays, there was a religious holiday and we had bbq at one of the boss’ house. Find a boss in Hungary, who lets 40 refugees in his/her house to eat and have party… plus collegues and relatives. Imagine, there was no trouble, just food, drumming and dancing. They didn’t destroy the house or each other, they were not violent with anyone, they just had fun. I recorded the dance of a guy, just sadly it went to the void with my phone. :/ It should be seen how those guys dance! If 15 year old boys would dance so much (and half so good..), then I would already would say that Hungary turned upside down.

One day we had a chance to participate on a little celebration what was hosted for a guy, who left the Casa. He spent there one year, learned italian, and found a job in Milan. The africans don’t need alcohol to party, a catchy song is enough for them to dance. Boys, girls, the same! There is no girls’ round dance with handbags, everyone is shakin’ it, or jumps around, or whatever. As we said with Beni, they are much more relaxed than us, we looked so stupid frozen down at the side of the dancefloor. :D They italians are quite relaxed too, it was good to see Erica dancing with a little girl. :)

Our volunteer mates, the germans

The germans always play cards. :D I’m sad that playing cards was left out of my childhood, I was never in a company, where the people played cards a lot. Also somehow I don’t enjoy playing cards, and I like tactical games. So I don’t play cards with the germans, never mind, that’s it.

Since I was earlier a bit in Germany, I had a bit of imagination what will the germans be like. Nothing of it came true now. Those who I met, have humor, can laugh, and relatively easy to become friends with, they are open(-hearted&minded).

Of course we had small difficulties at the beginning, but we moved on easily. To be honest I think that the girls are trying very hard to make us happy. They speak english when it doesn’t go so well for them, they ask how things go in Hungary, they already try to learn few words in hungarian. We should talk to them in german a little bit and play cards with them. :D First we thought that they look down on us and they are pushing us away, but now I see that it was only the time of getting to know each other.

In our free time we often go to club 97 (we should get a vip card by now), where we drink something together, and we chat a lot. So I like to be with them because they are very happy, their eyes are smiling and they are adorable.

A picture about the night when we had 2 german guests (on the left side of the pic), then Nora, Hanna, Lisa and me :) aswell Beni on the other side of the camera :)

At the sea

I apologize to my readers who were already at the sea. The next part probably won’t be too interesting for you, but I saw the sea for the second time in my life; first when I was in the Netherlands, we were at the sea for a short time, and I was very little, so I don’t remember much of it. So the sea… is fantastic. My family never made holidays at the sea, and I never understood why are people so hyper about it. At the sea, at the sea… big water, nah bumm. Well now I understand. Once I heard a theory that we all are coming from the waters. I don’t think much of this theory is true, but I still understand what was the person thinking who made it up. The water is the most important element for humans, of course we become relaxed from the sound of the water, and we like to be the near of it. If someone is interested, I’m also a water sign (in zodiacs), cancer, I don’t know how much it matters in this topic. So far I made it two times to the shores, first we were at Donnalucata (three times since then..), wich is a beutiful sea shore with sand. There are stones too, but except a pier, the sand is dominating there. The sea is calm there and there are no big waves. The free beach has a good feeling, the shore is clean, the little food places are cultured (or cultured expensive), and there is also a clean toilet equipped with everything! For free! Well let’s say that to the 12 euros potatoes it can come for free. 

The other place where we went is called Sampieri, it’s a more popular place, but the hosting is the same good. At the Sampieri shore are no stones and rocks, there is only sand. Good big waves are coming, we just went in, and felt the huge power of the sea, it almost blew us outside. We had a good bath and jumped in the waves. I don’t think I’ll get bored of swimming in the sea any time soon. I jumped in the sea like a 5 year old, I hope I can go back sometime. When I wrote this, it was sunday and it was raining, it was the first colder day. I’m not complaining, you know I love cold, but I want to swim in the sea again before spring. 

The bus ride back is also good, we came with a bus that stops at every bush, that was good for seeing other shores and more sicilian houses. I like the most the bright colored flowers. Not like the hungarian flowers should be ashamed, but these are wonderful too, I would like to make photos about flowers; we need a walk for that.

With Nora on one of the flowery street in Scicli :)

That is all I thought for second post, soon I’ll write again. :)

Please comment, ask questions, here, on fb, or in e-mail (dawndealer@gmail.com) !

Thank you for reading. :)

Engedd be a napfényt

Első hetek a munkában

Nem fárasztok mindenkit azzal, hogy milyen volt megérkezni és az első napokat túlélni, mert hát nem sok minden pozitív sülne ki belőle.

Annyi azonban bizonyos, hogy szeretettel fogadtak minket, a munkánk nem túl megterhelő, és tényleg mindenünk megvan, ami kell. Kivéve engem, akinek a technikai vívmányok az élete – értsd internet, számítógép, telefon, na ebből nekem semmi nem működik itt, úgyhogy a kedvem is némileg visszafogottabb, mert introvertáltként nem tudok töltődni, sok barátommal nem tudok kapcsolatot teremteni, ez számomra a legnagyobb kihívás jelenleg.

A másik kihívás egyértelműen a nyelv, de hát ezt előre tudtam, hogy így lesz. Agyilag rendkívül fárasztó négy nyelv közt váltani minden nap, és a nap végére totál agyhalottak vagyunk. Na és akkor még tanulj olaszul.. hát.. ja.

Mint már említettem a korábbi posztomban, az olaszok nagyon kedvesek és nyitottak, és nagyon akarnak kommunikálni. Nem is tudom ismerik-e a szorongás fogalmát. Lehet, hogy nem. Ha valamit meg akarok érdeklődni, de nem tudom hogy mondják olaszul helyesen, akkor inkább nem is kérdezek semmit, mert mi van, ha nem lesz tökéletes. Ennek ellenére, talán elmondhatom, hogy sikerült lefektetni a nagyon alapokat. Tényleg, talán csak azért megy lassan a tanulás, mert nincs időm se pihenni, se töltődni. Meg olasz kurzus sincsen, leszámítva azt a két alkalmat. Stefaniát vissza akarjuk kapni! De ahogy az olaszok mondják: majd csak lesz valahogy. :D

A kollégáink is tényleg királyak, mindannyian nagyon különböző személyiségek, és többek közt ez teszi annyira színessé a munkahelyet. Soha rosszabbat! Nem kell mindenkinek puszipajtásnak lenni ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok.

Íme a kollégáim egy találkozón, amikor Margherita Buy színésznő meglátogatta az intézményt:

Erica, Pietro, Giovanella, Margherita Buy, Francesco Sciotto (Scicli lelkésze), Gerardo (a főnökünk)

Ha már a munkáról kezdtem el írni, akkor hadd mutassam be röviden a helyet, ahol dolgozok. Az intézmény neve: Mediterranean Hope, Casa Delle Culture, vagyis magyarul Mediterrán Remény, A Kultúra Otthona. Ennek ellenére ne egy kultúrházra gondoljatok, hanem inkább egy nevelőintézetre. Nem tudom pontosan min mennek keresztül azok, akik idekerülnek, vagy hogy pontosan mi a folyamata a dolgoknak, de az biztos, hogy afrikai tinédzserek vannak itt elszállásolva. Próbáljuk őket az európai napirendhez szoktatni és a kultúrába integrálni. Ami abból áll, hogy kelj fel reggel, reggelizz meg, tedd rendbe a szobádat, esetleg menj órára (a suli még nem kezdődött el itt), vidd ki időben a mosnivalót, stb. Délután általában szabad foglalkozás van, nagyon szeretnek focizni. Jelenleg kb 25-30 fiú és olyan 8-10 lány van az intézetben. Többségük tud írni-olvasni, sőt legalább 2 nyelven beszél. Tehát a hiedelmekkel ellentétben ezek a fiatalok egyáltalán nem buták.

Menekültekkel dolgozni egyáltalán nem olyan, mint ahogy ti otthon azt a hírekben látjátok. Először is, ezek a gyerekek háborúból menekültek és vagy sérülékenyek (angolul csak így hívják őket, vulnerable), és soha az életükben többé agresszióval nem akarnak találkozni, mert ők jól tudják milyen az. Inkább félnek tőlünk, minthogy bántanának. Szeretnek és tisztelnek minket, sokkal hamarabb elfogadtak, mint számítottam. Ugyan olyanok, mint bármelyik fiatal az európai országokban. Szeretnek sportolni, zenét hallgatni, egymással hülyülni. Felvésnek dolgokat a falra, ahogy mi tettük táborokban. Lázadoznak a felnőttek ellen: most mondd meg őszintén: te 14 évesen minden reggel fel akartad mosni a szobádat? Naná, hogy nem… és valószínű ma sem akarod felmosni minden reggel. :D Kicsit válogatósak a kajában, szeretnének csajozni/pasizni. Annak ellenére, hogy min mehettek keresztül, nem látom őket letörtnek vagy szomorúnak, bár néha ők is elmerengenek, pl. egy délután az egyikük leült a rácsos képek elé, és azokat nézte egy órán át. Láttam, hogy nincs szegény srác feldobva – ilyenkor jobb nem kérdezni semmit, van az intézményben pszichológus és más kollégák, akikkel tudnak mély beszélgetést folytatni. (Nekünk nem is szabad.) A lányok egy fokkal barátságosabbak, a konyhásunkat, Ericat, Mamának, a főnökünket, Gerardot, pedig Papának szólítják. Ők ennek látszólag nem nagyon örültek, de azt hiszem kénytelen lesznek beletörődni. :D

Egy kép a srácainkról, szintén az Oxfam látogatása alkalmából készült. Tetőn a melóban, és a jó kis kilátás. :)

Az első munkanapok egyikén egy vallási ünnep volt, és kivittek minket sütögetni az egyik főnök házához. Magyarországon találj egy főnököt, aki beenged a házába 40 menekültet enni és bulizni.. plusz kollégák és hozzátartozók. Képzeljétek, nem volt balhé, csak kaja, dobolás és tánc. Nem verték szét a házat, egymást, nem erőszakoskodtak senkivel, csak jól érezték magukat. Fölvettem a tánc egy részét, csak sajnos a telefonommal együtt az is elszállt. :/ Azt látni kell, ahogy azok a fiúk táncolnak! Nálunk ha a 15 éves fiúk fele annyit táncolnának (és fele olyan jól..), akkor már azt mondanám, hogy kifordították a sarkából Magyarországot.

Egyik nap volt lehetőségünk részt venni egy kis ünnepségen, amit az egyik menekültsrácnak tartottak, aki elhagyta az intézményt. Egy évet töltött ott, megtanult olaszul, és sikerült Milánóban munkát találnia. Az afrikaiaknak aztán nem kell pia a bulizáshoz, egy ritmusosabb daltól táncra perdülnek. Fiúk, lányok ugyanúgy! Nincs ám lányok körtánca kézitáskákkal, mindenki rázza vagy ugrál vagy ahogy éppen esik. Ahogy Benivel beszéltük, ők sokkal oldottabbak, mi meg olyan hülyén festettünk lefagyottan ott a táncparkett szélén. :D Az olaszok is elég könnyedén oldódnak, jó is volt Ericát látni táncolni egy kisgyerekkel. :)

Önkéntes társaink, a németek

A németek mindig kártyáznak. :D Sajnálom, hogy a kártyázás kimaradt a gyerekkoromból, sose forogtam olyan társaságban, ahol sokat kártyáztak volna. Valahogy nem is élvezem a kártyázást, pedig szeretem a taktikai játékokat. Úgyhogy nem kártyázok a németekkel, na mindegy, ez van.

Mivel már korábban voltam egy kicsit Németországban, volt egy hozzávetőleges elképzelésem, hogy a németek milyenek lesznek. Ebből most semmi nem jött be. Akikkel itt találkoztam, azoknak van humoruk, tudnak nevetni, és viszonylag könnyen össze lehet velük barátkozni, nyitottak.

Természetesen voltak apró kezdeti nehézségek, de könnyen túljutottunk rajta. Valójában azt gondolom, hogy a lányok nagyon keményen próbálkoznak, hogy a kedvünkben járjanak. Beszélnek angolul mikor az nekik annyira nem megy, megkérdezik mi hogy megy Magyarországon, már próbálnak egy-két szót megtanulni magyarul. Kicsit nekünk is kéne beszélnünk németül, meg többet kártyázni velük. :D Először azt gondoltuk, hogy lenéznek minket és direkt távolságtartóak velünk, de most már úgy látom, hogy ez inkább csak az összeszokás időszaka volt.

Szabadidőnkben este sokat járunk a 97-es klubba (már vip kártyát kaphatnánk), ahol együtt megiszunk valamit, és sokat beszélgetünk. Szóval szeretek velük lenni mert nagyon vidámak, a szemük is mosolyog, és aranyosak.

Ímé egy közös kép az egyik estéről, ekkor két német vendég is volt (akik a kép baloldalán vannak), aztán Nora, Hanna, Lisa és én :) valamint Beni a kamera másik oldalán :)

A tengernél

Elnézést kérek azon olvasóimtól akik már jártak a tengernél. A következő rész számotokra talán nem lesz annyira érdekes, de én életemben most láttam másodszorra a tengert; először mikor jártam Hollandiában, csak rövid ideig voltunk a tengernél és nagyon kicsi voltam, szóval nem sokra emlékszem belőle. Na szóval a tenger… fantasztikus. Az én családom sose volt tengerparti nyaraláson, és soha nem értettem, hogy miért vannak sokan ezért annyira odáig. A tengernél, a tengernél… nagy víz, na bumm. Hát most már értem. Egyszer hallottam egy olyan elméletet, hogy mindannyian a vízből származunk. Bár ennek az elméletnek nem sok hitelt adok, azért értem, hogy mire gondolhatott az, aki ezt kitalálta. A víz a legalapvetőbb természeti elem az ember számára, naná, hogy megnyugszunk a víz hangjától, és szeretünk a víz közelében lenni. Akit ez esetleg érdekel, én még ráadásul víz jegyű is vagyok, rák, nem tudom ez mennyit számít a dologban. Eddig két alkalommal sikerült eljutnom a tengerpartra (azóta háromszor..), először Donnalucatanál voltunk, ami egy csodaszép homokos tengerpart. Kövek is vannak, de egy mólót leszámítva inkább a homok dominál arrafelé. A tenger ott nyugodt és nincsenek nagy hullámok. A szabadstrand jó hangulatú, tiszta a partszakasz, a kis kajáldák kultúráltak (vagy kultúráltan drágák), és még mindennel felszerelt, tiszta mosdó is van!! Ingyé’! Bár mondjuk a 12 eurós krumpli mellé már talán jár. 

A másik helyet ahol jártunk Sampierinek hívják, sokkal népszerűbb hely, de az ellátás ugyan olyan jó. A sampieri tengerpartnál nincsenek kövek és sziklák, csak homok van. Jó nagy hullámok jönnek, még épphogy bementünk, már éreztük a tenger hatalmas erejét, szinte sodort minket kifelé a víz. Hatalmas lubickolást és hullámlovaglást tartottunk. Nem hiszem, hogy egyhamar meg fogom unni a tengerben való úszást. Mint egy öt éves gyerek, úgy ugráltam a vízben, remélem még vissza tudunk menni majd. Mikor ezt írtam vasárnap volt és esett az eső, ez volt az első hűvösebb nap. Nem panaszkodom, tudjátok, hogy szeretem a hűvöset, de tavasz előtt még szeretnék úszni a tengerben. 

Jó a buszút is visszafelé a tengertől, egy minden bokornál megáll járattal jöttünk vissza, ami arra volt jó, hogy más partszakaszokat és láthattunk és megnézhettünk még több szicíliai házat. Nekem legjobban a mindenféle élénk színben pompázó virágok tetszenek. Nem mintha a magyar virágoknak szégyenkezniük kéne, de ezek is csodálatosak, szeretnék majd fényképeket készíteni a virágokról; be kell iktassunk egy ilyen sétát.

Noraval az egyik virágos utcán Scicliben :)

Második posztként ennyit gondoltam, hamarosan újra írok. :)

Kérlek szóljatok hozzá, kérdezzetek, itt, vagy fb-on, vagy e-mailben (dawndealer@gmail.com) !

Köszönöm, hogy elolvastad. :) 

Torre Pellice and the beginnings

What should be the title of the blog? We will see.. :D

In this little or more like long blog I’ll write my experiences, thoughts, opinions about the voluntary service in Italy. So attention: subjective report coming up!

I prepared for ca. one year for this service/adventure.

Last summer I had the opportunity to go back in Germany but somehow it didn’t fit me that time, so it didn’t work out at all at the end. That time it came up that I should go out too for voluntary service before I turn 30 so maybe I move from 1 to 2.

So I was preparing for this from last summer. Of course I had to write the project, and had to pass the interview, where I was so stressed like everyone else.

The interview went well, I felt that I could answer all questions just fine, we even joked around, I thought, I got this, still I had to wait 4 months for the result and 2 more for the agreement, I started having a guess what is mediterranean life rythm. :D

All of sudden it was so weird when the day of packing arrived: we should go now? We still arrived 2 days earlier, what was rather a positive thing, because we could get used to everything and explore Turin (later we realized how important it was for us).

On the first monday of august the seminar started, with many community games (if you ever been to childrens camp, you know what I’m talking about), and a presentation about the weeks program that wasn’t very useful because we never knew that in the next time of the day where we go or what will we do.

With the afternoon the endless italian courses began, what well.. wasn’t useless, but… maybe just I was a failure or unlucky. First we had to do a test, where I figured that I should do tippmix because I reached 33% without knowing what I’m answering.

After this every forenoon we had 4 italian classes with 1 break. It was the only fix point in our life in Torre Pellice. Our teacher didn’t explain anything in english, only in italian, so mostly I was only staring at her and tried to look smart, most likely unsuccessful. The german girls were nice, they tried to translate everything for me to english, but not always, and then I lost the thread. So altogether I wasn’t very happy after the italian classes, I felt unsuccessful and dumb.

I just mentioned Torre Pellice, the village where we had the seminar. Look at Beni’s blog, he wrote well about Torre Pellice! Imagine Szentendre and Sopron old city mixed up near the Alps, well that’s Torre Pellice.

A few experiences in short words:

Open hours – random, we will see!

Post office? What’s that?

ATM works with random pin code :D

Daytime heat, night time november…

The „soon” for italians begins with 2 hours and it’s endless..

Altogether I still liked Torre Pellice, as one of our volunteer mate said, it’s like a small jewellery box. And really. I couldn’t have say it it better.

Italians are very friendly, and you can’t imagine it until you’ve been to Italy. Only a few speaks english but it is not a barrier for them. They use a lot of gestures, they want to communicate so much. Sometimes they are too direct, for me it’s weird that a stranger, who is my teacher, hugs me after 5 days… I’m shocked… what? Italians are not strained, they don’t stress, like hungarians, they don’t try to seem perfect and they don’t expect it from anyone else either. They have a different work tempo, and now I don’t think about the notorious late. :D

We hungarians work 8 hours, but we are just being there, not concentrating. Italians rather work less, let’s say 4-6 hours, but then they are working full speed. Without break or with minimal break they are able to concentrate for extreme long time, but then that’s it for them for the day. So it’s interesting.

Onwards with seminar programs… on tuesday we had a presentation about the valdensian church that was very interesting. At that time the valdensian church became very sympathetic to me, because it’s christian but is more accepting and at the same time resistant (see history), as other churches. Every valdensian pastor who I met so far were very open and accepting.

On wednesday we had a social/cultural program, I managed to get in the social group, where  a social worker made a presentation about how they help the refugees in Torre Pellice. We had 3 refugee guests, 2 of them talked about how they feel themselves in Italy. One of them walked through 15 countries without money and papers and he said he’ll go anywhere on foot. At the moment there are 40 refugees hosted in Torre Pellice, who are living in 10 flats. When we talked to the social worker, 400 refugees were waiting to be hosted in Turin. I rather saw fear in those boys eyes than aggression.

On thursday we had a presentation about the social programs in Italy, what I don’t really remember, but I made notes of the links, when I will have time (haha), I will check these things.

Afternoon we had a more interesting program, the presentation from the pastor. She asked to make questions anonymus, and she will answer everything. So it happened, from her carrier to homosexuality, she talked about everything. I got to know for example that the valdensian church accepts gays, for me it was shocking, that there is a christian church like that.

On Friday we had a presentation about italian history, we were wondering how will fit tousends of years history in 4 hours? That will be interesting. Really we just talked about the past 50-100 years history. Main topics were Mussolini, the Fiat factory, and the maffia. The italians had it reversed: they had a right side dictatorship, that was liberated by partizans, it was weird to see the red star as the sign of liberation, well never mind…

From friday night to sunday morning we were in Turin. Friday night we jumped in the nightlife of Turin and found a nice bar. In Italy the cocktails are suprisingly good. :)

To keep everything calm, I rather don’t go in details about saturday. The important thing is, that it would have been better if every volunteer gets a map and go where he/she wants… but instead of it, we went criss-cross in Turin, we didn’t get to see anything, but sweated a lot and „ran” 23 kms.

Sunday morning fortunately we went back and they made us happy with another italian class.

On monday we had an evaluation, wich was good for general feedback.

The participants – there were about 20 germans (if not more), 3 french, 5 hungarians and 1 swiss. So we automatically hang out with the french, cuz of the minority.

We were out pubbing with them, we found a good place in Torre Pellice, the Britannia Pub, where it turned out that the waiter or owner is french. When he heard that I’m from Budapest, he said that’s a beautiful city. We even got free liquers. :)

The travelling, well that… is another thing. The day we arrived, we waited 6 hours, when we were in Turin, we were rushing around without any goal, we changed 4 times until Sicily, where we had an unorganized meeting, where we ran around the bus station 3 times with 40 kgs, by the time the girl was able to put everyone on the right bus.

And for the end, because the end must have the best things... :)

We had two fantastic operators in Torre Pellice, who worked hard to make everything go smooth and to make us feel good. These two fine persons are called Valeria and Davide. Since we met Valeria more, at least we hungarians did, I can talk about her. She herself worth another blog post. :)

As I mentioned, we were on good terms already on the interview, but then the welcome was way over our expectations, so really, just the best can be told about her. They are the examples that the italians can organize, if they really want. Final thought: as Valeria and Davide are, that’s how italians are, you say that this kind of hosting exists only in fairy tales, or not even there.

And when will I write again? We will see… :)

Torre Pellice és a kezdetek

Mi legyen a blog címe? Majd meglátjuk... :D

Ebben a kis vagy inkább hosszú blogban fogom leírni élményeimet, gondolataimat meglátásaimat az olaszországi önkéntes szolgálat kapcsán. Tehát vigyázat: alább szubjektív élménybeszámoló következik!

Én kb. egy évet készültem erre a szolgálatra, és/vagy kalandra.

Tavaly nyáron jött egy ajánlat, hogy menjek vissza Németországba dolgozni, de valahogy semennyire se feküdt a dolog, így semmi nem is lett belőle. Akkor vetődött fel, hogy menjek ki én is önkéntes szolgálatra mielőtt betöltöm a 30-at, hátha akkor juthatok egyről a kettőre.

No tehát én gyakorlatilag tavaly nyártól erre készültem. Persze meg kellett írni a pályázatot, és át kellett menni az interjún, amin épp annyira izgultam mint, mindenki más.

Jó hangulatban telt az interjú, úgy éreztem kielégítően tudtam felelni mindenre, és még viccelődésre is futotta, sejtettem, hogy meglett ez, de azért 4 hónapot kellett várni az eredményre és további kettőt a szerződésre. Már ekkor sejtettem mi az a mediterrán életritmus. :D

Hirtelen oly fura volt, mikor eljött a csomagolás napja: most már menni is kell? Így is 2 nappal előbb érkeztünk, ami inkább előnyünkre vált, mert tudtunk akklimatizálódni és részben felfedeztük Torinót is (csak később tudtuk meg milyen jól jártunk ezzel).

Augusztus utolsó hétfőjén megkezdődött a szeminárium, jó sok közösségi játékkal (aki valaha volt gyerekkorában táborban, tudja mikre gondolok), és egy rövid tájékoztatóval a hétről, aminek sok értelme nem volt, mert kb. soha nem tudtuk, hogy a következő napszakban hová megyünk és mit csinálunk.

Délutánnal megkezdődött az olaszórák végtelen sora, ami hát… nem volt haszontalan, de… talán csak én voltam béna vagy szerencsétlen. Először ki kellett töltenünk egy tesztet, rájöttem, hogy tippmixezhetnék, mert úgy lett 33%-os, hogy gőzöm se volt mit kérdeztek.

Ezek után minden délelőtt volt 4 olaszóránk 1 szünettel. Ez volt az egyetlen fix pont a torre pellicei életünkben. A mi tanárunk nem magyarázott el semmit angolul, csak olaszul, úgyhogy többnyire csak bámultam és próbáltam értelmes képet vágni, valószínű nem túl sikeresen. Kedvesek voltak a német lányok, mert mindig igyekeztek fordítani, de nem mindig, ilyenkor elvesztettem a fonalat. Szóval összességében nem voltam túl boldog olaszórák után, nem éreztem sikeresnek és értelmesnek magamat.

Érintőlegesen említettem Torre Pellice-t, a falut, ahol a szeminárium volt. Nézzétek meg Beni blogját, jól összefoglalta Torre Pellicet! Képzeljétek el Szentendrét és Sopron óvárost összesűrítve az a Alpokaljában pálmafákkal – na ez Torre Pellice.

Tőszavakban néhány tapasztalat:

Nyitva tartás – random, majd meglátjuk!

Posta? Az mi?

Bankautomata random pinkóddal működik :D

Nappal kánikula, éjjel november..

A "hamarosan" az olaszoknál 2 óra várakozással kezdődik, határ a csillagos ég...

Összességében nekem így is nagyon tetszett Torre Pellice, amint egyik önkéntestársunk mondta, olyan, mint egy kis ékszeres doboz. És tényleg. Magam sem fogalmazhattam volna meg jobban.

Az olaszok nagyon barátságosak, és ezt nem is tudjátok elképzelni, amíg nem jártatok Olaszországban. Kevesen beszélnek angolul, de számukra ez sem akadály. Kézzel-lábbal is próbálják megértetni magukat, annyira akarnak kommunikálni. Rendkívül nyitottak, elfogadóak, barátságosak és közvetlenek. Néha túlzottan közvetlenek, nekem furcsa, hogy egy vadidegen, aki a tanárom megölel.. akit 5 napja ismerek.. nézek, mi van? Nem feszültek, nem stresszelnek, mint a magyarok, nem próbálnak tökéletesnek tűnni, és másoktól sem várják el ezt. Más a munkatempójuk is, és itt most nem a notórius késére gondolok :D

Mi magyarok dolgozunk 8 órát, de csak úgy vagyunk, nem igazán koncentrálunk. Az olaszok viszont inkább dolgoznak kevesebbet, mondjuk 4-6 órát, de akkor aztán nyomatják ezerrel. Szünet nélkül vagy minimális szünettel képesek extrém hosszú ideig koncentrálni, viszont nekik akkor annyi aznapra. Szóval érdekes.

Tovább a szeminárium programjaival.. kedden volt egy előadás a valdens egyházról, ami nagyon érdekes volt. Már akkor nagyon szimpatikussá vált ez az egyház, mert keresztény, de mégis sokkal elfogadóbb ugyanakkor ellenállóbb (lásd történelem), mint más egyházak. Minden valdens lelkész akivel eddig találkoztam nagyon nyitott és barátságos volt.

Szerdán volt a szociális, kulturális program, nekem sikerült a szociális csoportba kerülnöm, ahol egy szocmunkás tartott előadást arról, hogy ők ott hogyan segítik a menekülteket Torre Pellicében. 3 menekült vendégünk is volt, ketten beszéltek is arról, hogy hogy érzik magukat Olaszországban. Az egyikük 15 országon át gyalogolt pénz és papírok nélkül, azt mondta, ő már bárhová elmegy gyalog. Jelenleg 40 menekültnek adnak szállást Torre Pellicében, akik 10 lakásban vannak elhelyezve. Aznap mikor beszélgettünk a szocmunkással 400 menekült várta Torinóban az elhelyezését. Én inkább félelmet láttam ezeknek a fiúknak a szemében, mint bármilyen agresszivitást.

Csütörtökön volt egy előadás a szociális programokról Olaszországban, amire nem nagyon emlékszem, de felírtam a linkeket, alkalomadtán ha majd lesz időm (haha), utánanézek a dolgoknak.

Délután viszont sokkal érdekesebb program volt, a lelkipásztor előadása. Azt kérte, hogy névtelenül írjunk neki kérdéseket, és ő mindent megválaszol. Így is történt, a karrierjétől a homoszexualitásig mindenről beszélt. Megtudtam például, hogy a valdens egyház elfogadja a melegeket, nekem ez megdöbbentő volt, hogy van ilyen keresztény egyház.

Pénteken volt az előadás az olasz történelemről, amit először csodáltunk, több ezer éves történelem 4 órában? Na az érdekes lesz. Igazából csak az utóbbi 50-100 év történelméről beszélgettünk. Fő téma volt Mussolini, a Fiat gyár és a maffia. Az olaszoknál pont fordítva volt, mint nálunk: náluk jobboldali diktatúra volt, amit a partizánok szabadítottak fel, elég furcsa is volt a vörös csillagot a felszabadítás jelképeként látni, na mindegy..

Péntek estétől vasárnap délelőttig Torinóban voltunk. Péntek este bevetettük magunkat Torinóba, ahol találtunk egy jó kis bárt. Olaszországban meglepően jók a koktélok. :)

A nyugalom megőrzése érdekében, inkább nem kezdek el semmit a szombati napról. A lényeg az, hogy jobban jártunk volna, ha minden önkéntes kap egy térképet és megy amerre lát… de így keresztbe-kasul rohantunk Torinón amiből semmit nem láttunk, de jól leizzadtunk és „futottunk” 23 km-t.

Vasárnap reggel szerencsére mentünk vissza és mindezek után boldoggá tettek minket még egy olaszórával.

Hétfőn összegeztük a tanultakat, ami nagyon hasznos volt, mert így jobban értették a közvéleményt.

A résztvevők – volt kb 20 német (ha nem több), 3 francia, 5 magyar és egy svájci lány. Így mi automatikusan a franciákkal bandáztunk, mert a németek inkább csak úgy maguk közt voltak. 

Kedveltem is a franciákat, kár, hogy messze vannak tőlünk.

Velük voltunk kocsmázni is, felfedeztünk egy jó kis helyet Torre Pellicében, a Britannia Pubot, aminek mint kiderült, francia az egyik pincére vagy tulaja. Mikor meghallotta, hogy budapesti vagyok, mondta, hogy az szép város. Még ajándék likőrt is kaptunk tőle. :)

Az utazás, mint olyan, hát az… külön dolog. Aznap mikor jöttünk, 6 órát vártunk, mikor Torinóban voltunk, egy egész napot kerengtünk céltalanul, Szicíliáig, négyszer átszálltunk, és szintén egy szervezetlen találkánk volt, amikor 40 kilóval rohantuk körbe háromszor a pályaudvart, mire sikerült mindenkit feltenni a megfelelő buszra. 

És végül, mert a végére kell hagyni a legjobb dolgokat... :)

Volt két fantasztikus operátorunk Torre Pellicében, akik a lelküket kitették azért, hogy nekünk minden gördülékenyen menjen és jól érezzük magunkat. Ezt a két remek embert Valerianak és Davidenak hívják. Mivel Valeriaval többet találkoztunk, legalábbis mi magyarok biztosan, ezért inkább róla tudok mesélni. Ő maga megér egy külön blogbejegyzést. :)

Amint említettem, már az interjú idején jól kijöttünk, és aztán a fogadtatás még minden elvárásunkat felülmúlta szóval tényleg, csak a legjobbakat lehet róla elmondani. Ők a példák arra, hogy igenis az olaszok tudnak szervezni, és nagyon odateszik magukat, ha akarják. Záró gondolat: mert amilyen Valeria és Davide, olyanok az olaszok, azt mondod, hogy ilyen vendéglátás csak a mesében van, vagy még ott se.

És hogy mikor írok megint? Majd meglátjuk… ;)