Első hetek a munkában
Nem fárasztok mindenkit azzal, hogy milyen volt megérkezni
és az első napokat túlélni, mert hát nem sok minden pozitív sülne ki belőle.
Annyi azonban bizonyos, hogy szeretettel fogadtak minket, a
munkánk nem túl megterhelő, és tényleg mindenünk megvan, ami kell. Kivéve
engem, akinek a technikai vívmányok az élete – értsd internet, számítógép,
telefon, na ebből nekem semmi nem működik itt, úgyhogy a kedvem is némileg
visszafogottabb, mert introvertáltként nem tudok töltődni, sok barátommal nem
tudok kapcsolatot teremteni, ez számomra a legnagyobb kihívás jelenleg.
A másik kihívás egyértelműen a nyelv, de hát ezt előre
tudtam, hogy így lesz. Agyilag rendkívül fárasztó négy nyelv közt váltani
minden nap, és a nap végére totál agyhalottak vagyunk. Na és akkor még tanulj
olaszul.. hát.. ja.
Mint már említettem a korábbi posztomban, az olaszok nagyon
kedvesek és nyitottak, és nagyon akarnak kommunikálni. Nem is tudom ismerik-e a
szorongás fogalmát. Lehet, hogy nem. Ha valamit meg akarok érdeklődni, de nem
tudom hogy mondják olaszul helyesen, akkor inkább nem is kérdezek semmit,
mert mi van, ha nem lesz tökéletes. Ennek ellenére, talán elmondhatom, hogy
sikerült lefektetni a nagyon alapokat. Tényleg, talán csak azért megy lassan a
tanulás, mert nincs időm se pihenni, se töltődni. Meg olasz kurzus sincsen,
leszámítva azt a két alkalmat. Stefaniát vissza akarjuk kapni! De ahogy az
olaszok mondják: majd csak lesz valahogy. :D
A kollégáink is tényleg királyak, mindannyian nagyon
különböző személyiségek, és többek közt ez teszi annyira színessé a
munkahelyet. Soha rosszabbat! Nem kell mindenkinek puszipajtásnak lenni ahhoz,
hogy jól működjenek a dolgok.
Íme a kollégáim egy találkozón, amikor Margherita Buy színésznő meglátogatta az intézményt:
Erica, Pietro, Giovanella, Margherita Buy, Francesco Sciotto (Scicli lelkésze), Gerardo (a főnökünk)
Ha már a munkáról kezdtem el írni, akkor hadd mutassam be
röviden a helyet, ahol dolgozok. Az intézmény neve: Mediterranean Hope, Casa
Delle Culture, vagyis magyarul Mediterrán Remény, A Kultúra Otthona. Ennek
ellenére ne egy kultúrházra gondoljatok, hanem inkább egy nevelőintézetre. Nem tudom
pontosan min mennek keresztül azok, akik idekerülnek, vagy hogy pontosan mi a
folyamata a dolgoknak, de az biztos, hogy afrikai tinédzserek vannak itt
elszállásolva. Próbáljuk őket az európai napirendhez szoktatni és a kultúrába
integrálni. Ami abból áll, hogy kelj fel reggel, reggelizz meg, tedd rendbe a
szobádat, esetleg menj órára (a suli még nem kezdődött el itt), vidd ki időben
a mosnivalót, stb. Délután általában szabad foglalkozás van, nagyon szeretnek
focizni. Jelenleg kb 25-30 fiú és olyan 8-10 lány van az intézetben. Többségük
tud írni-olvasni, sőt legalább 2 nyelven beszél. Tehát a hiedelmekkel ellentétben
ezek a fiatalok egyáltalán nem buták.
Menekültekkel dolgozni egyáltalán nem olyan, mint ahogy ti
otthon azt a hírekben látjátok. Először is, ezek a gyerekek háborúból
menekültek és vagy sérülékenyek (angolul csak így hívják őket, vulnerable), és soha az életükben többé
agresszióval nem akarnak találkozni, mert ők jól tudják milyen az. Inkább
félnek tőlünk, minthogy bántanának. Szeretnek és tisztelnek minket, sokkal hamarabb
elfogadtak, mint számítottam. Ugyan olyanok, mint bármelyik fiatal az európai
országokban. Szeretnek sportolni, zenét hallgatni, egymással hülyülni.
Felvésnek dolgokat a falra, ahogy mi tettük táborokban. Lázadoznak a felnőttek
ellen: most mondd meg őszintén: te 14 évesen minden reggel fel akartad mosni a
szobádat? Naná, hogy nem… és valószínű ma sem akarod felmosni minden reggel. :D
Kicsit válogatósak a kajában, szeretnének csajozni/pasizni. Annak ellenére,
hogy min mehettek keresztül, nem látom őket letörtnek vagy szomorúnak, bár néha
ők is elmerengenek, pl. egy délután az egyikük leült a rácsos képek elé, és
azokat nézte egy órán át. Láttam, hogy nincs szegény srác feldobva – ilyenkor
jobb nem kérdezni semmit, van az intézményben pszichológus és más kollégák,
akikkel tudnak mély beszélgetést folytatni. (Nekünk nem is szabad.) A lányok
egy fokkal barátságosabbak, a konyhásunkat, Ericat, Mamának, a főnökünket,
Gerardot, pedig Papának szólítják. Ők ennek látszólag nem nagyon örültek, de
azt hiszem kénytelen lesznek beletörődni. :D
Egy kép a srácainkról, szintén az Oxfam látogatása alkalmából készült. Tetőn a melóban, és a jó kis kilátás. :)
Az első munkanapok egyikén egy vallási ünnep volt, és
kivittek minket sütögetni az egyik főnök házához. Magyarországon találj egy
főnököt, aki beenged a házába 40 menekültet enni és bulizni.. plusz kollégák és
hozzátartozók. Képzeljétek, nem volt balhé, csak kaja, dobolás és tánc. Nem
verték szét a házat, egymást, nem erőszakoskodtak senkivel, csak jól érezték
magukat. Fölvettem a tánc egy részét, csak sajnos a telefonommal együtt az is
elszállt. :/ Azt látni kell, ahogy azok a fiúk táncolnak! Nálunk ha a 15 éves
fiúk fele annyit táncolnának (és fele olyan jól..), akkor már azt mondanám,
hogy kifordították a sarkából Magyarországot.
Egyik nap volt lehetőségünk részt venni egy kis ünnepségen,
amit az egyik menekültsrácnak tartottak, aki elhagyta az intézményt. Egy évet
töltött ott, megtanult olaszul, és sikerült Milánóban munkát találnia. Az
afrikaiaknak aztán nem kell pia a bulizáshoz, egy ritmusosabb daltól táncra
perdülnek. Fiúk, lányok ugyanúgy! Nincs ám lányok körtánca kézitáskákkal,
mindenki rázza vagy ugrál vagy ahogy éppen esik. Ahogy Benivel beszéltük, ők
sokkal oldottabbak, mi meg olyan hülyén festettünk lefagyottan ott a
táncparkett szélén. :D Az olaszok is elég könnyedén oldódnak, jó is volt Ericát
látni táncolni egy kisgyerekkel. :)
Önkéntes társaink, a németek
A németek mindig kártyáznak. :D Sajnálom, hogy a kártyázás
kimaradt a gyerekkoromból, sose forogtam olyan társaságban, ahol sokat
kártyáztak volna. Valahogy nem is élvezem a kártyázást, pedig szeretem a taktikai
játékokat. Úgyhogy nem kártyázok a németekkel, na mindegy, ez van.
Mivel már korábban voltam egy kicsit Németországban, volt
egy hozzávetőleges elképzelésem, hogy a németek milyenek lesznek. Ebből most
semmi nem jött be. Akikkel itt találkoztam, azoknak van humoruk, tudnak
nevetni, és viszonylag könnyen össze lehet velük barátkozni, nyitottak.
Természetesen voltak apró kezdeti nehézségek, de könnyen
túljutottunk rajta. Valójában azt gondolom, hogy a lányok nagyon keményen
próbálkoznak, hogy a kedvünkben járjanak. Beszélnek angolul mikor az nekik
annyira nem megy, megkérdezik mi hogy megy Magyarországon, már próbálnak
egy-két szót megtanulni magyarul. Kicsit nekünk is kéne beszélnünk németül, meg
többet kártyázni velük. :D Először azt gondoltuk, hogy lenéznek minket és
direkt távolságtartóak velünk, de most már úgy látom, hogy ez inkább csak az
összeszokás időszaka volt.
Szabadidőnkben este sokat járunk a 97-es klubba (már vip
kártyát kaphatnánk), ahol együtt megiszunk valamit, és sokat beszélgetünk. Szóval
szeretek velük lenni mert nagyon vidámak, a szemük is mosolyog, és aranyosak.
Ímé egy közös kép az egyik estéről, ekkor két német vendég is volt (akik a kép baloldalán vannak), aztán Nora, Hanna, Lisa és én :) valamint Beni a kamera másik oldalán :)
A tengernél
Elnézést kérek azon olvasóimtól akik már jártak a tengernél.
A következő rész számotokra talán nem lesz annyira érdekes, de én életemben
most láttam másodszorra a tengert; először mikor jártam Hollandiában, csak
rövid ideig voltunk a tengernél és nagyon kicsi voltam, szóval nem sokra
emlékszem belőle. Na szóval a tenger… fantasztikus. Az én családom sose volt
tengerparti nyaraláson, és soha nem értettem, hogy miért vannak sokan ezért
annyira odáig. A tengernél, a tengernél… nagy víz, na bumm. Hát most már értem.
Egyszer hallottam egy olyan elméletet, hogy mindannyian a vízből származunk.
Bár ennek az elméletnek nem sok hitelt adok, azért értem, hogy mire gondolhatott
az, aki ezt kitalálta. A víz a legalapvetőbb természeti elem az ember számára,
naná, hogy megnyugszunk a víz hangjától, és szeretünk a víz közelében lenni.
Akit ez esetleg érdekel, én még ráadásul víz jegyű is vagyok, rák, nem tudom ez
mennyit számít a dologban. Eddig két alkalommal sikerült eljutnom a
tengerpartra (azóta háromszor..), először Donnalucatanál voltunk, ami egy csodaszép homokos
tengerpart. Kövek is vannak, de egy mólót leszámítva inkább a homok dominál
arrafelé. A tenger ott nyugodt és nincsenek nagy hullámok. A szabadstrand jó
hangulatú, tiszta a partszakasz, a kis kajáldák kultúráltak (vagy kultúráltan
drágák), és még mindennel felszerelt, tiszta mosdó is van!! Ingyé’! Bár mondjuk
a 12 eurós krumpli mellé már talán jár.
A másik helyet ahol jártunk Sampierinek
hívják, sokkal népszerűbb hely, de az ellátás ugyan olyan jó. A sampieri
tengerpartnál nincsenek kövek és sziklák, csak homok van. Jó nagy hullámok
jönnek, még épphogy bementünk, már éreztük a tenger hatalmas erejét, szinte
sodort minket kifelé a víz. Hatalmas lubickolást és hullámlovaglást tartottunk.
Nem hiszem, hogy egyhamar meg fogom unni a tengerben való úszást. Mint egy öt
éves gyerek, úgy ugráltam a vízben, remélem még vissza tudunk menni majd. Mikor ezt írtam vasárnap volt és esett az eső, ez volt az első hűvösebb nap. Nem panaszkodom,
tudjátok, hogy szeretem a hűvöset, de tavasz előtt még szeretnék úszni a
tengerben.
Jó a buszút is visszafelé a tengertől, egy minden bokornál megáll
járattal jöttünk vissza, ami arra volt jó, hogy más partszakaszokat és
láthattunk és megnézhettünk még több szicíliai házat. Nekem legjobban a
mindenféle élénk színben pompázó virágok tetszenek. Nem mintha a magyar
virágoknak szégyenkezniük kéne, de ezek is csodálatosak, szeretnék majd
fényképeket készíteni a virágokról; be kell iktassunk egy ilyen sétát.
Noraval az egyik virágos utcán Scicliben :)
Második posztként ennyit gondoltam, hamarosan újra írok. :)
Kérlek szóljatok hozzá, kérdezzetek, itt, vagy fb-on, vagy
e-mailben (dawndealer@gmail.com) !
Köszönöm, hogy elolvastad. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése