Lassan, lassan

No Édeseim, eltelt egy újabb hónap, ami azt jelenti, hogy itt az ideje beszámolni az utóbb történtekről.

Most már elmondható, hogy beindultak a programok (de még mennyire, hogy beindultak..), és van egy viszonylag fix munkarendünk.

Mivel egyébként is kéne egy rövidke kis beszámolót írnom az ÖDÉnek, ezért összekötöm a kellemeset a hasznossal, és kicsit bővebben írok a munkánkról.

Ha emlékeztek az előző posztra, abban említettem, hogy egy kollégiumszerű menekültszálláson dolgozunk. Kettő műszak van, délelőtti és délutáni.

A délelőtti műszak reggel fél 9-től délután fél 3-ig tart. Ennek feladatai a következők. Érkezéskor azonnal a konyhába megyünk, ahol segítünk megcsinálni a reggelit. Néha tényleg csak segíteni kell, de van olyan is, hogy csak az önkéntes van ott. Csupán kétféle reggelit készítünk: lekváros vagy nutellás kenyeret (az olaszok csak csokisnak hívják). Melegítünk tejet és betöltjük a termoszba. Melegítünk extra tejet. Kikészítjük a hideg tejet, a müzlit, a kakaót és a kávéport. Ezalatt az operátor elmegy felébreszteni mindenkit, és a fiúk-lányok lassan be is vánszorognak a kajáért. Na ekkor kezdődik a napi első őrület. Elfogyott a meleg tej. Én vizet kérek. Hideg vizet kérek. Teát kérek. Ha ma nincs nutella, akkor nem is reggelizek. Lekvár nem jó. Én üres kenyeret kérek.

Minden nap be van osztva 4-5 menekült a konyhába segíteni. Általában a reggeli alatt szólunk nekik először, hogy ma dolgozni kell. Erre általában csak ühüm a válasz és kisomfordálás. Ami vagy sikerül vagy nem. Mindig van néhány olyan, aki elkésik a reggeliről, de számomra érdekes tapasztalat, hogy az olaszok nem büntetnek azzal, hogy ha késtél, nem kapsz enni. Max annyit mondanak, hogy ej, hát vége a kajaidőnek, most kell jönni? Aztán: ülj le és egyél, ugyan már eltakarítottunk, de itt van minden.

Na most itt tennék egy összehasonlítást arról, hogy mi a kenyér nekünk és az olaszoknak:

Hát ezt mi magyarok max bucinak neveznénk, de mindegy. Van másfajta kenyér is, de gondolom így egyszerűbb porciózni, azért van mindig ez. Bár Mauro már elmondta nekem, hogy ez a szállás „no Italia”, azért az nekem furcsa, hogy soha nem esznek sósat reggelire. Nincs felvágott, rántotta (azt ebédre eszik), nincs szalámi, sajt vagy zöldség.

Miután mindenki befejezte a kajálást, elcsípjük a konyhai segédeinket és kezdődik a vacsora (!) előkészítése, ami ezen a szálláson a fő étkezésnek számít. Több kiló zöldség megpucolása és feldarabolás minden nap, kell is a segítség. Általában a srácok ilyenkor beszélgetnek, a lányok pedig énekelnek vagy táncolnak. Egyszer vacsora alatt kértük, hogy légyszi hagyd már abba, legyen csönd, mire azt mondta az egyik lány, hogy a csönd nem jó. :D

Közben betesszük a mosásokat, kiteregetünk. Egyszer azt hittem megvakulok, mert 11 óra tájban kellett kimennem az erkélyre teregetni, jól sütött is a nap, na mikor bejöttem, nem láttam semmit se. :D

Mikor látom, hogy mindenki munkába lendült a konyhában és a zöldségpucolás sínen van, megyek szobát ellenőrizni. Kitakarítottak-e, van-e kaja a szobában, felmosták-e a fürdőszobát,stb.

Több személyiségtípus van, van olyan akinek elég ha szólok: légyszi csináld meg, más tudomást se vesz róla. Van olyan is, hogy én elkezdem takarítani a szobájukat, de mivel szeretnek, nem hagyják. Ez egyébként a kulcs mindenhez. Ha szeretnek, nem hagyják, hogy te végezd a nehéz munkát. Mikor az éppen dolgozó operátor megjön a bevásárlásból, és fel kell vinni a cuccokat, sokszor láttam, hogy kiveszik az Erica kezéből, nem ezt én viszem! mama nem visz semmit! Na de itt is van olyan, hogy hiába szólsz valakinek, hogy segítsen, semmi.

Szobaellenőrzés után szokott lenni egy kis nyugi, én ilyenkor szoktam felsöpörni az aulát, elmosogatni a poharakat, kitenni vizet. Ezután van egy bő egy óra holtidő, mikor általában leülök olaszt tanulni, ha épp nem kérnek meg semmire. Dél körül megyek fel megint a konyhába megnézni, hogy hogy áll az ebéd előkészítése, majd terítéshez hívom a napi beosztottakat, majd kiporciózzuk a kajákat. Az ebéd hasonlóan kaotikusan zajlik, mint a reggeli, azt beleszámítva, hogy a többség szeretne repetázni, és nem túl udvariasan kérik a kaját, általában csak „X.Y., szósz!” vagy „Rizst!”, vagy „Kenyér elfogyott!”. Ezt követően eltakarítunk, újabb kis nyugi lent vagy ping-pongozás és műszak vége.

Ha…

Hacsak nincs valami olyan délutáni program, amiben részt kell venni. Pl. hétfőn és szerdán van nekünk olasz kurzus. Heti két alkalommal mi tanítunk nekik angolt. Ezek kora délután kezdődő programok, tehát ilyenkor műszak után nem szoktunk hazamenni.

Aztán a délutáni műszak a kajálás szempontjából hasonlóan néz ki, kiegészítve azzal, hogy most már elég sok programot is sikerült szervezni. Ilyenkor ezek lebonyolításában, vezetésében kell segíteni. Van nekik olasz kurzus, angol kurzus, a lányoknak kötés/fonás (a fiúknak is, de eddig csak egy fiút láttam karkötőt készíteni), van közös zenélés, ami abból áll, hogy a Beni gitározik, odaadjuk nekik a kinyomtatott dalszöveget, aztán énekeljünk együtt. Ezt nagyon élvezik, imádnak énekelni. A zene amúgy is egy közös nyelv, amit mindenki beszél. Aztán heti kétszer van nekik foci is, de ennél többet szeretnének játszani. Sajnos viszont elég messze van a pálya, és nincs arra kapacitás, hogy többször kivigyük őket. Heti egyszer pedig van közös filmnézés, olasz, francia vagy angol hanggal. Ezt is szeretik, főleg, ha van közben pattogatott kukorica is. Jó nagyokat nevetnek a poénokon, az egyik lány egyszer a földön feküdt a nevetéstől. Én azon a véleményen vagyok, hogy valószínű, eddig nem sok filmet láthattak életükben, ezért nagyon örülnek, Beni viszont azt mondja, hogy sokkal inkább kifejezik az érzelmeiket. Úgy vélem mind a kettő igaz.

Még valamit kihagytam, ami az uzsonnakészítés. Na ez az abszolút káosz. A lenti kis konyhában szoktuk megcsinálni a délutáni, ugyanúgy lekváros vagy nutellás szendvicset, és hozzá egyszerű earl grey teát készítünk. Amibe rengeteg cukrot teszünk. Tehát 3 liter teába megy mondjuk 11 púpozott evőkanál cukor. És akkor jönnek, hogy ez nem édes. Ennek nincs cukor íze. Adjál még cukrot. Én többet akarok bele. Cukor, cukor, cukor. Kérek almát. Látom, hogy van ott alma! Miért nem adsz almát? Nem később, én most akarom megenni! Mi az, hogy elfogyott a kenyér? Ezt nem kérem, mert már egy kicsit száraz! (Reggeli kenyér.) Érdekes mód itt nem láttam, hogy használnának mézet, múltkor a boltban se találtam. Szóval a szirupos-cukros tea és a csokikrémes szendvics almával mindenekfelett.

Étkezések kapcsán még a következő dolgot figyeltem meg. Néhányan úgy eszik meg a főtt ételt, ketten párban, hogy az egyikük tányérját középre rakják, és ketten falatoznak belőle. Mikor befejezik, jöhet a másik adag, azt is ugyan így fogyasztják el. Rá is kérdeztem egyik nap, hogy miért így esztek? Erre az volt a válasz, hogy azért, mert barátok vagyunk. Ebből arra merek következtetni, hogy Afrikában szokás lehet, hogy a közeli barátok vagy rokonok szó szerint egy tálból esznek. Itt a barátok szintén megvárják egymást. Addig nem lehet kipenderíteni őket a konyhából, amíg a barátja eszik.

Aztán a beosztásnak sincs sokszor nagy haszna, mert ők is segítenek egymásnak. Pl. mondom: te mára nem is vagy beosztva, nyugodtan elmehetsz, nem kell dolgoznod! De X.Y. a barátom, és ő dolgozik, és én segítek neki. Ilyenkor nem lehet mit csinálni (azért elég nagy tömegnyomor van a konyhában 7-10 emberrel), hagyni kell, hadd csinálják. Vagy valamelyik lány elkezd mosogatni, és mondom neki, majd a beosztott megcsinálja. Nem! Én segítek! Oké, akkor segíts, rendben van. Vagy pl. Afrikában a nők dolgoznak, és a férfiak hát nem tudom.. gondolom régen harcoltak, hogy ma mit csinálnak, az rejtély számomra. Na szóval egyik este tálalunk, és mondja az egyik menekült lány az operátor férfinek: ülj le, én csinálom! Mondom Európában a férfiak dolgoznak, a nők figyelnek. (Se. De ez most mindegy.)

Úgy érzem megkedveltek, én is most egy biztos pont vagyok az életükben. Mindig köszönnek, megkérdezik hogy vagyok. A lányok csak új kommentár nélkül odajönnek és megölelnek. Amiket eddig mondtak nekem: nagyon udvarias vagy; te vagy az új barátom; ha neked tetszik, nekem is tetszeni fog; okos vagy; erős vagy; most már a lányok engem is mamának szólítanak, a fiúk pedig megtanulták a nevemet. (Jobban ki tudják ejteni, mint az olaszok.) Aztán van egy srác, aki nem szokott velem beszélni (azt hiszem ő franciául tud, én meg nem tudok), de mindig, mikor velük vacsorázok, kihúzza előttem a széket, tölt nekem vizet, külön nekem is megdícséri és megköszöni az ételt. Csak ámulok, milyen udvarias.

Nem tudom hogy választják ki azokat, akik a Casába kerülnek. De egy biztos: ezek a fiatalok nem fogják szétverni Európát. Kb. a társaság fele keresztény, a fele iszlám vallású. Teljes békességben élnek együtt úgy, hogy majdnem mindenki gyakorolja a vallását. Láttam az internet teremben, hogy miket osztanak meg. Nagyon hálásak Istennek, hogy nekik sikerült túlélni az életveszélyes utat Európába, ezért ilyen felirataik vannak az üzenőfalukon: Isten segítségével minden lehetséges.

Íme ide beteszem a fényképet arról a rajzról, amit az egyik srác készített. Mivel nekünk nem szabad semmit megosztanunk róluk az interneten, ami alapján beazonosíthatóak lennének, ezért kitakarom a nevét.

A szöveg magyarul:

„Ez a csónak nem fából van, az egész műanyagból van. Ha van benne priccs vagy furnérlap, rá lehet feküdni. Ez egy olyan csónak, amin mi is kockáztattuk az életünket a veszélyes és halálos tengeren Európába, az elmúlt években ezt használták, hogy eljussunk Európába. A kapacitása 100 utas, de a líbiaiakat nem érdeklik az emberek, azért, hogy több haszonra tegyenek szert, túltöltik a hajót 120 vagy 140 utassal, és kérik, hogy lépjünk túl ezen, és ők majd megmutatják az irányt Európába. A hajó túltöltése miatt sokan nem érik el Európát, a hajójuk elsüllyed, és több száz ember tűnik el, csak néhányat mentenek meg.”

Rajzolta és írta: Mamadou Gambiából

És hogy én hogy érzem magam ebben a helyzetben?

Boldogan, annak tudatában, hogy a munka amit végzek fontos és hasznos. Szeretem csinálni, amit csinálok. A törődésért cserébe sok szeretetet kapok vissza. Szeretem ezeket a fiúkat és lányokat, megpróbálok velük úgy bánni, hogy biztonságban érezzék magukat. Azt hiszem most ez a legfontosabb nekik.

Amivel továbbra is nehezen tudok megbarátkozni, az a helyiek időszámítása. Én nem is értem, de már túlléptem azon, hogy megértsem. A magyar kultúrában a pontosság egy fontos tényező, és engem is úgy neveltek, hogy lehetőleg időre érj oda, ne késsél. Én egyébként is elég szigorú embernek tartom magam, ha valami le van írva, hogy ez így lesz, akkor én azt úgy veszem, hogy az úgy, és akkor lesz. Ez itt nem így van. Ennél az olaszok sokkal lazábbak. Ha ők azt mondják, hogy ez fél 3-kor kezdődik, az simán lehet, hogy délután 5. Aztán még lehet, hogy el is marad a program. Ja, hogy elfelejtettünk szólni? Nem baj, nem Milánóból jöttél. Próbálom ezen már nem felhúzni magam, és arra gondolni, hogy oké, önkéntes vagyok egy évig, ezt az időt erre szántam. Azért mégis bennem van a saját kultúrám, hogy bizony nálunk a késés, a folyamatos késés az tiszteletlenség. Nehéz ezzel megbarátkozni, mert biztos nem inzultálni akarnak, egyszerűen itt ez a szokás. Pihenés szempontjából viszont hiányoznak ezek az órák, ha 6 óra munka van a szerződésemben, az ne 11 óra legyen már, és az is nagyban elősegítené a kimerültség megelőzését, ha szabadnap délutánokon nem kéne bemenni a programokra. Ez ugyanis nincs letisztázva, hogy pontosan kinek mit kell vállalnia ezekből és mikor. Én egyszer kértem, hogy írjuk le a szabályokat, amire az volt a válasz, hogy csak használni kell az agyamat. Szóval vannak nehézségeim a rugalmasság felvételével, de lassan kezdek hozzászokni. Csak lassan, lassan, mint az olaszok. :D

Elnézést, hogy most nem volt sok kép, sajnos a ezekről nehéz olyan képi dokumentációt készíteni, amit nyilvánosan is meg lehet osztani (lásd fentebb).

Észrevételeiteket, kérdéseiteket facebookon vagy e-mailben (dawndealer@gmail.com) jelezzétek!

Köszönöm, hogy elolvastad.