A harag sosem alaptalan

A mai napon megint találtam egy nagyon jó Szirmai-beszédet. Jobbára így mondom. A vonatkozó rész 0:30-tól 2:14-ig tekinthető, de még inkább hallgatható meg. Rájöttem, hogy ez most mennyire igaz az én helyzetemre, és hogy hasznos lenne leírni az ezzel a beszéddel kapcsolatos gondolataimat. Íme.

„A harag sosem alaptalan.”

„Ezért, ha egy látszólag értelmetlenül háborgó emberrel találkozol, akkor érdemes felfejteni, hogy mi miatt lehet TÉNYLEG mérges. Abszolút megkönnyíti a konfliktus kezelését.”

„Azokat a filmeket tudom történelmi intenzitással gyűlölni, amik szembe mennek az alapértékeimmel. Azokkal a szabályaimmal, amikhez én is tűzzel-vassal kötném magam.”

A következő van, ha a saját helyzetemre kivetítem ezt a beszédet.

Egy.

Alaptalanul soha senkire és semmiért nem haragszom. Kell valami, ami kiváltja ezt az érzést. Ez ugyan az, mint egy gyermek megszületése. A gyerekek nem gonoszként jönnek a világra. Van valami oka annak, ha valaki később valami rosszat tesz. Így van oka annak is, ha haragszom.

Kettő.

Konfliktuskezelés. Mivel nem jó úgy élni, hogy folyamatosan haragszom, ezért megpróbálom megszüntetni a kiváltó okát a haragomnak. Nem, erre nem az a megoldás, hogy nem veszek róla tudomást vagy megpróbálok nem haragudni valami olyanért amiért nyilván… haragszom. Ezzel elnyomom magamban a haragomat, és amikor kitör belőlem, akkor fokozottan fog az egész lecsapódni, tehát ez nem konfliktuskezelés és nem megoldás. Ha tudom az okát a haragomnak, akkor jó eséllyel fogok róla valakinek beszélni, akitől azt remélem, hogy segíthet a haragomat kiváltó ok megszüntetésében. Ha nem is mondjuk ezt ki konkrétan, de valójában segítséget kérünk ilyenkor.

Három

A miért. Ez egyenesen következik az első pontból. Miért haragszom? Nyilván, mert valami olyasmivel találkoztam az életben, ami számomra túl van a tűréshatáron. Tehát nem állja meg a helyét az én értékvilágomban. Ha ez az érzés, a harag tartósan fennáll vagy érzékelhető, akkor valószínűleg olyan szintű az értékrendbeli eltérés, ami már semmiképpen se egy múló dolog. Nem fogható rá arra, hogy rossz napom van. Mit csinálok tehát ekkor? Megpróbálom MEGÉRTENI, hogy mi miért történik, mert a megértés az első lépés a gyógyulás, a jobb lét felé. Amennyiben nem tudom megérteni, sőt úgy érzem, hogy mások (főleg akikben megbíztam, hogy elmondjam nekik a haragomat kiváltó okokat), ignorálják ezt, még mélyebbről jövő feszültség fog kialakulni bennem. Hiszen mindenkinek békére, nyugalomra és belső egyensúlyra van szüksége. Ha ezt a segítséget nem kapom meg, akkor nem tudok megnyugodni.

Mi a megoldás? Legyünk toleránsak? Keressünk kifogásokat olyan dolgokra amik változtathatóak lennének? Vagy ne vegyünk tudomást a problémáról és próbáljunk együtt élni vele, ezzel együtt megbarátkozni egy folyamatos diszkomfort érzéssel? Én személy szerint a „beszéljünk meg mindent és találjunk közös megoldást, ami mindenki számára elfogadható” elv híve vagyok. Más néven: kössünk kompromisszumot. Nem várható el senkitől sem, hogy teljesen feladja önmagát, az identitását, csak mert. Mindig lehet javítani, mindig meg lehet egyezni, és mindig mindent meg lehet beszélni. Én ebben hiszek. Nekem ez a filozófiám, én így élem az életemet, és ha valaki szerint ez rossz, az legyen szíves és mondja el nekem, hogy miért. Változást csak attól várj el, akiért te magad is hajlandó vagy változni. Mindegy légyen, hogy a világban hol vagy.