A hegyekbe fönn

Üdvözletem Mindenkinek!

Sok ideig nem jelentkeztem, aminek megvan az oka. Sokan tudjátok, hogy új helyre kerültem, és vártam néhány hetet, hogy legyenek új tapasztalataim és kialakuljon a véleményem az új helyről és emberekről, akiket megismertem.

Nos, az ország egyik feléből a másikba kerültem, a szó legszorosabb értelmében: most Észak-Olaszországban vagyok, annak is az északi csücskében, igen közel a francia határhoz.

A települést San Germano Chisone-nak hívják, egy pici falu Torino közelében, kb. 1400-1800 lakossal. Ez a piemonti régióban van, aminek szintén megvan a maga tájszólása. Itt megjegyezném, hogy piemontiul szinte semmit nem értek. A falu nagyon szép és takaros, igazi klasszikus vidék. 

Kedvenc házaim :)

Még soha nem laktam a hegyekben, örülök, hogy most ezt is kipróbálhatom. Nagyon szeretek itt élni. A földön túli nyugalmat csak az állatok (tehenek, kecskék, juhok) kolompja vagy hangja zavarja meg, amikor elhajtják őket a házunk előtt. 

Míg Scicliben alig láttam zöldet, na abból itt aztán van bőven.

San Germano ugyanis az Alpokaljában van, de annyira közel vannak a hegyek, hogy gyalog (!) el lehet menni a hegyekbe, az erősebbek biciklivel is próbálkozhatnak.

A szerelmünk ez a kis póni

Munkából kitekintve

Ezek nagyon nagy arcok

Amint idejöttem, mindjárt azzal kezdtük, hogy elmentünk egy kis kirándulásra. Csak egy kisebb hegyre mentünk föl, ahol találtunk is egy ici-pici falut (vagy inkább tanyát?), ahol csak három házat láttunk. A kilátásért megérte hegyet mászni. Addig viccelődtünk azzal, hogy mit csinálnánk, ha itt megtámadna egy farkas, míg az egyik tanyáról elénkbe nem jött egy medve méretű kutya és ki nem kísért minket az általa magánterületnek vélt helyről. Nos mivel a házak körül nem nagyon volt se kerítés, se semmilyen figyelmeztetés, lehetséges, hogy valóban magánterületen voltunk. Ugyan már szürkület volt, amikor elindultunk vissza, de a Chisone folyó mentén könnyen visszataláltunk San Germanoba. Azt beszélik, hogy a helyiek, akik tudják az utat, gyalog is át tudnak menni Franciaországba a hegyekben. Én még térképpel se érezném magamat eléggé magabiztosnak ehhez, úgyhogy, ha át is megyek, marad a busz.

No de vissza a jelenbe! Vagy inkább a múltba? Mikor megérkeztem, a leendő főnököm jött ki elém a Violával –hadd mutassam be Violát, aki egy magyar önkéntes itt- és elautókáztunk a lakásunkig. Egész jó kis lakásunk van, szeretem benne a parkettát, és azt, hogy mióta itt vagyok, még nem romlott el semmi. Szicília után ez már önmagában luxus.

Szokásom első benyomás alapján közeledni az emberekhez. Itt igen kellemes első benyomásom volt a főnökömről, éreztem, hogy minden rendben lesz. Következő nap be is vitt rögtön az Idősek Otthonába, ahol dolgozok. Körbevezetett, elmondott mindent, hogy hol milyen állapotú idősek vannak, megbeszéltük a leendő feladataimat, és még az igazgatóval is volt lehetőségem találkozni, aki nagy szívességet tett nekem azzal, hogy idevett nem tudom hanyadik önkéntesnek. Itt, ebben a programban hárman vagyunk önkéntesek, de rajtunk kívül még vannak jó páran az intézményben.

Hadd mutassam be egy kicsit az intézményt. Nem csak a benne lakók, de maga az otthon is elég idős. 1893-ban a helyi lelkipásztor kijelentette, hogy „azoknak az időseknek, akiknek nincsen otthonuk vagy családjuk, meg kell adjuk a lehetőséget arra, hogy békében éljenek és készülhessenek fel az örökkévalóságra”. Adománygyűjtés által az otthont 1897-ben meg is nyitották. Ha gyorsan utána számoltok, bizony kiderül, hogy ez az otthon 120 éves. Meg is látszik a munkán. Abszolút professzionális munkát végez minden itt dolgozó. Ezek az emberek nem most jöttek le a falvédőről. A legtöbb kollégám ápoló, belőlük is két féle van itt: azok, akik az alapvető ápolási feladatokat látják el, úgy, mint tisztálkodás, etetés, ágyazás, és azok, akik inkább orvosi jellegű feladatokat végeznek, gyógyszert adnak, vizsgálatokat végeznek, stb. Dolgozik itt három gyógytornász is, akik tornáztatják, naponta sétáltatják az időseket. Aztán vannak ketten, közülük egyikük a főnököm, akik a programszervezésért felelősek. Sok program van az időseknek: istentisztelet/áhítat a katolikusoknak és a valdenseknek, van gimnasztika, állatterápia, kertészkedés, közös éneklés-karaoke, közösségi játékokat is szerveznek, néha elmegyünk egy közeli településre „kirándulni”. Számomra megdöbbentő, hogy ilyenkor pénzt és energiát nem kímélve viszik magukkal a mozgássérülteket is. Van egy speciális kisbusz, amibe teljesen kibiztosítva a kerekesszékeseket is be lehet ültetni. Aztán vannak mindenféle ünnepségek, néha a helyi vadászok kórusa jön koncertet adni, havonta egyszer pedig megünnepeljük az adott hónap szülinaposait. Sokan dolgoznak a konyhában is, és az itteni kaja a legjobb amit eddig életemben ettem, nem vicc.

Néhány kép az intézményről

A terasz

Nem könnyű tologatni

Kis internetszobánk, avagy az önkéntes iroda

Munkaruha

Az intézményhez tartozik egy kisebb park is, kis tóval és sok virággal. Az egyik feladatom az, hogy kihozzam a jobb állapotú időseket a teraszra vagy a parkba sétálni egyet. Persze sokan úgy vannak ilyenkor vele, hogy jaj nincs kedvem, meg hideg van, de azért csak vinni kell őket, és aztán mindig nagyon örülnek neki. Rossz időben persze nem hozzuk ki őket, akkor bent sétálgatunk, vagy csak beszélgetünk velük. Ennek köszönhető az, hogy az olasz tudásom robbanásszerű fejlődésnek indult, ugyanis a legtöbb időmet beszélgetéssel töltöm. Vagy hallgatással. Időbe telt az is, amíg elkezdtem megérteni őket, mert sokuk már nem tud szépen artikulálni vagy hiányoznak a fogaik, na arról nem is beszélve, amikor betegekkel beszélek, és ők se tudják mit mondanak. Ha nem értem, hogy mit mondanak, akkor csak mosolygok és próbálok a testbeszédükhöz és a hanglejtésükhöz illő választ adni. Ez többnyire működni szokott. Előfordul, hogy észreveszik és mondják, hogy „na ezt most nem értetted”, és akkor mondom, hogy „hát tényleg nem”, de összességében elég jól megtanultam kommunikálni velük. Le kellett győzzem a szégyenlősségemet, a félelmeimet, hogy mi van, ha valamit nem helyesen mondok, vagy miről is beszéljek, de annyira nem is kell túlbonyolítani a dolgokat. Az idősek rettentő hálásak minden cseppnyi figyelemért és kedvességért. Ez a hála kifejezetten kellemessé teszi a munkát. Előző héten volt egy megható élményem: most már én is megtanultam hogyan kell etetni a magatehetetlen embereket, így minden hétköznap megyek ebédeltetni és kétszer vacsoráztatni. Általában ugyan azt a személyt etetem mindig, ha van időm, akkor esetleg még valakit. Nos egyik este szokás szerint megyek vacsoráztatni, az emberem szegény már nagyon nehezen nyel, és aznap különösen nehezen bírta leküzdeni a vacsorát, de én soha nem siettetem őt. Mindig megfújkodom neki az ételt, hogy ne legyen forró, és utána türelmesen adogatom kis falatonként. Ő még néha el is alszik két falat között, szóval tényleg kell hozzá türelem. Amikor végre befejeztem az etetést, a néni minden erejét arra használta, hogy kihúzza a kezét a takaró alól és megfogja a kezemet, aztán pedig megsimogatta az arcomat. Már annyi ereje sincs, hogy beszéljen, csak így tudta kifejezni magát. Hát én annyira meglepődtem, mert a tekintetéből nem tudtam kivenni semmit, hogy kedvel-e egyáltalán vagy jól csinálom-e az etetést, de ebből megtudtam, hogy nagyon hálás. Az ilyen pillanatokért megéri ezt az egészet csinálni. A másik kedves pillanat az volt, amikor az egyik néni megjegyezte, hogy én egy angyal vagyok, aki leesett az égből a földre.

A délelőtti feladataim elég egyszerűek. Hetente háromszor ágyazok. Ezt ne úgy képzeljétek el, mint otthon. Először is, az olaszok másképp ágyaznak, mint mi, másrészt speciális szükségletű emberek ágyát kell megvessük. Először jön a gumis lepedő, aztán a két féle traversa, amit nem tudom hogy hívnak magyarul, de arra van, hogyha valaki bepisil az ágyba, akkor ne ázzon el az egész cucc, erre jön a normális lepedő takaróként, de alul mértani pontossággal be kell tűrni, arra jön egy pokróc takaróként, majd az ágytakaró, pizsama, párna, korlát felhúz, ágynemű elrendez, opcionálisan jön még egy  traversa és pokróc, és már kész is vagyunk. Ebből kell naponta negyvenet megcsinálni. Én jól elvagyok ezzel a feladattal, mert nincs semmi problémám a monoton munkával, másrészt a rendszerető énem ilyenkor örül, harmadrészt, mint introvertáltat, nem fáraszt le a munka, mert nem kell sok emberrel beszélnem. Hetente kétszer pedig segítek eltakarítani a reggeli romjait, két emeleten kell összeszedni a mosatlant és levinni a konyhába. Persze mindig van legalább egy ember, aki az után fejezi be az evést, hogy már elmentem, de hát ez van. Délutánonként pedig, ahogy már említettem, vagy sétáltatok, vagy etetek, vagy részt veszek valamilyen közösségi programban velük. Szóval viszonylag elég laza a dolog, számomra nem stresszes, jó, mert van azonnali visszacsatolás, és szeretem, mert szemmel láthatóan elesett embereken tudok segíteni. A kollégáim is rendesek és jó fejek, senkire egy rossz szavam se lehet, a főnökünk is tisztel és szeret minket. Van az egész munkában, az egész helyben valami következetesség, ami szintén nagyon jó. Nem változik a munkarendünk, max. ha valaki szabadságon van, akkor megcsináljuk az ő feladatait is, de egyáltalán nem megterhelő a dolog.

Néhány szót még szólnék az intézményről. Először is, rendkívül tiszta. De olyan szinten tiszta, hogy a földről is ehetnénk. (Talán valamennyire látszik a képeken.) Komolyan mondom, hihetetlen. Az egész intézménynek van egy nagyon barátságos, otthonos, üdvözlő hangulata. Egy olyan hely, ahova öröm belépni. A berendezés, a finom pasztellszínű falak és bútorok mind ehhez járulnak hozzá. Az egész persze egy üres hely lenne az itt dolgozók hozzáállása, lelkülete nélkül. Ők teszik ezt az intézményt azzá, ami. A pénz beszél, de… nyilván nem véletlen, hogy ez Olaszországban a legmagasabb színvonalú Idősek Otthona.

És hogy én hogy érzem magam itt?
A fentiekből gondolhatjátok, hogy jól. A munkahelyen nagyon jól. Amíg dolgozok, addig minden oké. De nem múlik el nap, hogy ne gondolnék az előző helyemre, Sciclire, a Casára. Vicces, ahogy az emberi agy működik és trollkodik velünk. Sokszor csak bevillannak képek, annyira előttem van sok jelenet. Hadd tegyek egy felsorolást, hátha valaki örülni fog neki: látom magam előtt a Maurót és a mosolyát, ahogy a konyhában dolgozunk és viccelődünk. Látom magam előtt a lányokat, ahogy ott táncolnak és énekelnek. A fülemben hallom a fiúk kiabálását evés közben. Látom a többieket, ahogy belépnek a reggeli kávéért és (számomra) hadarva megbeszélik a nap dolgait. Látom a Pierót a vidám tekintetével és állandó segítőkészségével. Eszembe jut a Concetta, és a jó kis beszélgetéseink a világ dolgairól. Visszaemlékezek az olasz órákra, és hogy milyen jókat röhögtünk az Ivanával, aki mit küzdött, hogy megtanítson nekünk egy kis olaszt. Látom magam előtt az Ericát a Casa ajtajában, aki egyszer megkérdezte, hogy „elmész?” és én mondtam, hogy igen, megöleltem, és elmentem… Eszembe juttok ti, Beni, Nora, Hanna, Lisa, Grace és Adaw, és hogy már soha nem megyünk együtt a 97-be és nem főzünk együtt. Jó kis esték voltak. De a szicíliai bor… ember, na az nem hiányzik! :D