Slowly, slowly

Well Sweeties, another month have passed, so it’s time to report what happened last month.

Now it can be said that the programs have started (much started…), and we have a somewhat fix schedule.

Since I have to write a shorter report to ÖDE, that’s why I connect nice with useful, and I write about our work a bit longer.

If you remember on the first post, I mentioned that we work in a sort of boarding school that is a home for refugees. We have two shifts, mornings, and afternoons.

The morning shift is from half 9 until half 3. The tasks are the following. At arriving we go to the kitchen right away, where we help to make the breakfast. Sometimes we really just have to help, but sometimes it happens that only the volunteer is there. We make only two types of breakfasts: panini with jam or nutella (italians simply call it chocolate). We warm up milk and pour it in the thermos flask. We warm up extra milk. We prepare cold milk, müsli/cornflakes, cocoa and coffee powder. Meanwhile the operator goes to wake up everyone, and the girls-boys slowly crawl in for food. This time starts the first crazyness of the day. The warm milk is finished. I want water. I want cold water. I want tea. If there is no nutella, I don’t eat breakfast. Jam is not good. I want empty bread.

Every day 4-5 refugees have to help in the kitchen in shifts. Usually we tell them first under breakfast that you have to work today. Usually the answer is aham and sneaking out. Wich is successful or not. There are always a few, who are late from the breakfast, but for me, it is an interesting experience, that italians don’t punish like if you are late, you don’t get food. Maximum they say, that hey, the food time ended, you have to come now? Then: sit down and eat, true we cleaned up all, but here is everything.

I would make a comparison that what is the bread:

Well we hungarians would call it „buci” (I think it comes from the word búbos, that means hooded. So buci would be hoody.) There is other type of bread but I think this way is easier to make the portions. Howewer Mauro already told me that this home is „no Italia”, for me it’s weird that they never eat salty for breakfast. There is no cold meat (medley), omlet (they eat it for lunch), there is no salami, cheese or vegetables.

After everyone finished eating, we pick our helpers in the kitchen and begin to prepare the dinner (!), what is the main meal at this quarter. Cleaning and cutting more kilograms of vegetables every day, we need the help. Usually the guys chat this time, the girls sing or dance. Once we asked to please stop, but a girl said that silence is not good. :D

Meanwhile that we do the laundry. Once I thought I’ll go blind because I had to go on the balkon to put out the clothes, the sun was shining brightly, and when I came in, I saw nothing. :D

When I see that everyone is working in the kitchen and the vegetable cleaning is on the roll, I go control the rooms. If they cleaned, if there is food in the room, if they washed the floor in the bathroom, etc.

There are more personality types, for some it is enough to tell: please do it, others completely ignore me. It also happens, that I start to clean the room but because they love me, they don’t let me do it. By the way this is the key to everything. If they love you, they don’t let you to do the hard work. When the operator in shift arrives from the shopping, and we have to take up all the things on the third floor, I often see that they take it out from Erica’s hands, no, I take this! Mama don’t do it! Here also happens, that you ask someone to help and nothing.

After room control is a little calm, this time I clean the hall and wash the glasses, put out the water. After this there is about one hour dead-time, I usually sit down to learn italian, if I’m not asked to do anything. Around noon I go up again in the kitchen to check how is the lunch preparing going, then I call the guys in shift to prepare the tables, then we make the food portions. Lunch is the same chaotic like the breakfast, counting in that everyone wants more food and they ask not very politely, usually just „X.Y., souce!” or „Rice!”, or „Bread finished!”. After this we clean up everything, there is a little calm or playing ping-pong and shifts ends.

If…

If there is no afternoon program that we must participate at. For example on mondays and wednesdays we have italian course for us, volunteers. Two times a week we teach them english. These programs start early in the afternoon, so these times when our shift ends, we cannot go home.

The afternoon shift looks the same, at least with food, adding that we managed to organize a lot of programs. Afternoons we have to help in leading these. There is italian course for them, for the girls knitting (for the boys too, but so far I’ve seen only one boy making a bracelet), we have music together, wich looks like, Beni plays the guitar, we give them the printed lyrics, then let’s sing together. They really enjoy it, they love to sing. Music is a language we all share. Twice a week there is soccer for them but they would like to play more. Sadly the field is far and we don’t have the capacity to take them out more times. Once (twice now) a week we watch a movie together, with italian, french or english dub. They like it, especially with popcorn. They laugh a lot on the jokes, a girl once was rolling on the ground from laughing. In my opinion, most likely they didn’t see many movies in their life yet, so they are very happy, but Beni says that they express their emotions more than us. I think both are true.

One thing I missed, that is the tea-time. This is the absolute chaos. Down in the kitchen we make the same sandwiches as for breakfast, and we make simple earl grey tea to it. We put a lot of sugar in it. So in 3 liter tea 11 big spoons of sugar. And then they come, that this is not sweet. This doesn’t taste like sugar. Give me more sugar. I want more in it. Sugar, sugar, sugar. Give me apple. I see that there is apple! Why don’t you give apple? Not later, I want to eat it now! How come there is no more bread? I don’t want this, this is a bit dry! (Bread from the morning.) Interesting that I don’t see honey being used here, I didn’t see in the shop either. So the syrup-sugar-like tea with chocolate sandwich and apple is above everything.

I made the following observation at meals. Some eat their cooked food like they pair up and share the plate. They put the plate in the middle and two of them eat from it at once. When they finish, they eat the other portion. So one day I asked, why do you eat like that? For that the answer was: because we are friends. From this I dare to make the conclusion, that it might be a habit in Africa that close friends and relatives literally eat from one plate. Here also the friends wait each other. You cannot remove them from the kitchen until the friend finished eating.

Sometimes the shift has no use because they also help each other. F.e. I say: you are not working today, you can go, you don’t have to be here! But X.Y. is my friend and he/she works and I help him/her. These times we cannot do anything (there is kind of not much space left in the kitchen with 7-10 people in it), we let them to do it. Or some of the girls starts doing the dishes and I tell her, the people in shift will do it. No! I help! Okey, then help, it’s all right. Or f.e. in Africa women work and men… well I don’t know.. I guess long time ago they fought, I don’t know what are they doing nowadays. So one evening we are making the portions and a girl tells to an operator man: sit down, I do it! I say, in Europe men work, women look. (Not really but it doesn’t matter now.)

I feel that they like me and I’m a safe point in their life. They always greet me and ask me how I am doing. The girls come to me without a comment and hug me. They say to me: you are very polite; you are my new friend; if you like it, I will like it too; you are strong; you are smart; the girls call me mama too; the boys learned my name. (They can pronounce it better than the italians.) Then there is a guy, who doesn’t really talk to me (I think he speaks french, and I don’t speak it), but always, when I eat dinner with them, he pulls the chair out for me, he poures the water for me, he compliments and thanks the meal to me. I am amazed how polite he is.

I don’t know how are the guys chosen who make it to the Casa. But one thing is sure: these youngsters won’t destroy Europe. About half of them are christians, the other half is islamic. They live in full peace, that almost all of them practices their religion. I saw in the internet room what kind of things they share. They are grateful to God that they survived the journey to Europe so there are stuff like these on their news feed: Everything is possible with God’s help.

Here is a picture about the drawing that a guy made int he Casa. (Click on the picture to enlarge and read in english.)

Since we are not allowed to share anything about them that would help to identify them, I cover his name.

And how do I feel in this situation?

I am happy, knowing that the work I do is important and useful. I like to do what I’m doing. I receive a lot of love in trade for caring. I love these boys and girls, I try to treat them to make them feel safe. I think this is the most important thing for them right now.

What is hard to accept, that is the timezone of the locals. I do not understand it but I moved on from understanding it. In the hungarian culture being on time is a very important factor and I’ve been raised to be on time, don’t be late. I think of myself as a very strict person anyways, if something is written, then I take it as a fact, that will be so and that time. This is not so here. Italians are more easy-going than that. If they say this will start at half 3, then it simply can be at 5 in the afternoon. Then it also happens that the program just won’t happen. Oh, we forgot to tell you? No problem, you didn’t come from Milano. I try not to be angry about it and think that’s okey, I am a volunteer now, I decided that I give my time. Still I have my culture living in me, that for sure being late, always being late is disrespectful. It is hard to befriend this feeling, because I’m sure that they don’t want to insult us, this is simply the behavior here. From the point of resting, we are missing these hours, when there is 6 hours work in my contract, that shouldn’t be 11 hours, and it really would help exhaustion if we shouldn’t participate in the afternoon programs on our free days. This is namely not clear who exactly has to do what and when. Once I asked for the rules to be written down, for that the answer was, I should use my brain. So I have difficulties being flexible in this way but slowly I’m getting used to it. Just slowly, slowly, like the italians. :D

I’m sorry that this time I didn’t use many pictures, sadly about these things is hard to make documentation that can be shared publically.

As always, please send your comments and questions on facebook or in e-mail (dawndealer@gmail.com)!

Thank you for reading. 

Lassan, lassan

No Édeseim, eltelt egy újabb hónap, ami azt jelenti, hogy itt az ideje beszámolni az utóbb történtekről.

Most már elmondható, hogy beindultak a programok (de még mennyire, hogy beindultak..), és van egy viszonylag fix munkarendünk.

Mivel egyébként is kéne egy rövidke kis beszámolót írnom az ÖDÉnek, ezért összekötöm a kellemeset a hasznossal, és kicsit bővebben írok a munkánkról.

Ha emlékeztek az előző posztra, abban említettem, hogy egy kollégiumszerű menekültszálláson dolgozunk. Kettő műszak van, délelőtti és délutáni.

A délelőtti műszak reggel fél 9-től délután fél 3-ig tart. Ennek feladatai a következők. Érkezéskor azonnal a konyhába megyünk, ahol segítünk megcsinálni a reggelit. Néha tényleg csak segíteni kell, de van olyan is, hogy csak az önkéntes van ott. Csupán kétféle reggelit készítünk: lekváros vagy nutellás kenyeret (az olaszok csak csokisnak hívják). Melegítünk tejet és betöltjük a termoszba. Melegítünk extra tejet. Kikészítjük a hideg tejet, a müzlit, a kakaót és a kávéport. Ezalatt az operátor elmegy felébreszteni mindenkit, és a fiúk-lányok lassan be is vánszorognak a kajáért. Na ekkor kezdődik a napi első őrület. Elfogyott a meleg tej. Én vizet kérek. Hideg vizet kérek. Teát kérek. Ha ma nincs nutella, akkor nem is reggelizek. Lekvár nem jó. Én üres kenyeret kérek.

Minden nap be van osztva 4-5 menekült a konyhába segíteni. Általában a reggeli alatt szólunk nekik először, hogy ma dolgozni kell. Erre általában csak ühüm a válasz és kisomfordálás. Ami vagy sikerül vagy nem. Mindig van néhány olyan, aki elkésik a reggeliről, de számomra érdekes tapasztalat, hogy az olaszok nem büntetnek azzal, hogy ha késtél, nem kapsz enni. Max annyit mondanak, hogy ej, hát vége a kajaidőnek, most kell jönni? Aztán: ülj le és egyél, ugyan már eltakarítottunk, de itt van minden.

Na most itt tennék egy összehasonlítást arról, hogy mi a kenyér nekünk és az olaszoknak:

Hát ezt mi magyarok max bucinak neveznénk, de mindegy. Van másfajta kenyér is, de gondolom így egyszerűbb porciózni, azért van mindig ez. Bár Mauro már elmondta nekem, hogy ez a szállás „no Italia”, azért az nekem furcsa, hogy soha nem esznek sósat reggelire. Nincs felvágott, rántotta (azt ebédre eszik), nincs szalámi, sajt vagy zöldség.

Miután mindenki befejezte a kajálást, elcsípjük a konyhai segédeinket és kezdődik a vacsora (!) előkészítése, ami ezen a szálláson a fő étkezésnek számít. Több kiló zöldség megpucolása és feldarabolás minden nap, kell is a segítség. Általában a srácok ilyenkor beszélgetnek, a lányok pedig énekelnek vagy táncolnak. Egyszer vacsora alatt kértük, hogy légyszi hagyd már abba, legyen csönd, mire azt mondta az egyik lány, hogy a csönd nem jó. :D

Közben betesszük a mosásokat, kiteregetünk. Egyszer azt hittem megvakulok, mert 11 óra tájban kellett kimennem az erkélyre teregetni, jól sütött is a nap, na mikor bejöttem, nem láttam semmit se. :D

Mikor látom, hogy mindenki munkába lendült a konyhában és a zöldségpucolás sínen van, megyek szobát ellenőrizni. Kitakarítottak-e, van-e kaja a szobában, felmosták-e a fürdőszobát,stb.

Több személyiségtípus van, van olyan akinek elég ha szólok: légyszi csináld meg, más tudomást se vesz róla. Van olyan is, hogy én elkezdem takarítani a szobájukat, de mivel szeretnek, nem hagyják. Ez egyébként a kulcs mindenhez. Ha szeretnek, nem hagyják, hogy te végezd a nehéz munkát. Mikor az éppen dolgozó operátor megjön a bevásárlásból, és fel kell vinni a cuccokat, sokszor láttam, hogy kiveszik az Erica kezéből, nem ezt én viszem! mama nem visz semmit! Na de itt is van olyan, hogy hiába szólsz valakinek, hogy segítsen, semmi.

Szobaellenőrzés után szokott lenni egy kis nyugi, én ilyenkor szoktam felsöpörni az aulát, elmosogatni a poharakat, kitenni vizet. Ezután van egy bő egy óra holtidő, mikor általában leülök olaszt tanulni, ha épp nem kérnek meg semmire. Dél körül megyek fel megint a konyhába megnézni, hogy hogy áll az ebéd előkészítése, majd terítéshez hívom a napi beosztottakat, majd kiporciózzuk a kajákat. Az ebéd hasonlóan kaotikusan zajlik, mint a reggeli, azt beleszámítva, hogy a többség szeretne repetázni, és nem túl udvariasan kérik a kaját, általában csak „X.Y., szósz!” vagy „Rizst!”, vagy „Kenyér elfogyott!”. Ezt követően eltakarítunk, újabb kis nyugi lent vagy ping-pongozás és műszak vége.

Ha…

Hacsak nincs valami olyan délutáni program, amiben részt kell venni. Pl. hétfőn és szerdán van nekünk olasz kurzus. Heti két alkalommal mi tanítunk nekik angolt. Ezek kora délután kezdődő programok, tehát ilyenkor műszak után nem szoktunk hazamenni.

Aztán a délutáni műszak a kajálás szempontjából hasonlóan néz ki, kiegészítve azzal, hogy most már elég sok programot is sikerült szervezni. Ilyenkor ezek lebonyolításában, vezetésében kell segíteni. Van nekik olasz kurzus, angol kurzus, a lányoknak kötés/fonás (a fiúknak is, de eddig csak egy fiút láttam karkötőt készíteni), van közös zenélés, ami abból áll, hogy a Beni gitározik, odaadjuk nekik a kinyomtatott dalszöveget, aztán énekeljünk együtt. Ezt nagyon élvezik, imádnak énekelni. A zene amúgy is egy közös nyelv, amit mindenki beszél. Aztán heti kétszer van nekik foci is, de ennél többet szeretnének játszani. Sajnos viszont elég messze van a pálya, és nincs arra kapacitás, hogy többször kivigyük őket. Heti egyszer pedig van közös filmnézés, olasz, francia vagy angol hanggal. Ezt is szeretik, főleg, ha van közben pattogatott kukorica is. Jó nagyokat nevetnek a poénokon, az egyik lány egyszer a földön feküdt a nevetéstől. Én azon a véleményen vagyok, hogy valószínű, eddig nem sok filmet láthattak életükben, ezért nagyon örülnek, Beni viszont azt mondja, hogy sokkal inkább kifejezik az érzelmeiket. Úgy vélem mind a kettő igaz.

Még valamit kihagytam, ami az uzsonnakészítés. Na ez az abszolút káosz. A lenti kis konyhában szoktuk megcsinálni a délutáni, ugyanúgy lekváros vagy nutellás szendvicset, és hozzá egyszerű earl grey teát készítünk. Amibe rengeteg cukrot teszünk. Tehát 3 liter teába megy mondjuk 11 púpozott evőkanál cukor. És akkor jönnek, hogy ez nem édes. Ennek nincs cukor íze. Adjál még cukrot. Én többet akarok bele. Cukor, cukor, cukor. Kérek almát. Látom, hogy van ott alma! Miért nem adsz almát? Nem később, én most akarom megenni! Mi az, hogy elfogyott a kenyér? Ezt nem kérem, mert már egy kicsit száraz! (Reggeli kenyér.) Érdekes mód itt nem láttam, hogy használnának mézet, múltkor a boltban se találtam. Szóval a szirupos-cukros tea és a csokikrémes szendvics almával mindenekfelett.

Étkezések kapcsán még a következő dolgot figyeltem meg. Néhányan úgy eszik meg a főtt ételt, ketten párban, hogy az egyikük tányérját középre rakják, és ketten falatoznak belőle. Mikor befejezik, jöhet a másik adag, azt is ugyan így fogyasztják el. Rá is kérdeztem egyik nap, hogy miért így esztek? Erre az volt a válasz, hogy azért, mert barátok vagyunk. Ebből arra merek következtetni, hogy Afrikában szokás lehet, hogy a közeli barátok vagy rokonok szó szerint egy tálból esznek. Itt a barátok szintén megvárják egymást. Addig nem lehet kipenderíteni őket a konyhából, amíg a barátja eszik.

Aztán a beosztásnak sincs sokszor nagy haszna, mert ők is segítenek egymásnak. Pl. mondom: te mára nem is vagy beosztva, nyugodtan elmehetsz, nem kell dolgoznod! De X.Y. a barátom, és ő dolgozik, és én segítek neki. Ilyenkor nem lehet mit csinálni (azért elég nagy tömegnyomor van a konyhában 7-10 emberrel), hagyni kell, hadd csinálják. Vagy valamelyik lány elkezd mosogatni, és mondom neki, majd a beosztott megcsinálja. Nem! Én segítek! Oké, akkor segíts, rendben van. Vagy pl. Afrikában a nők dolgoznak, és a férfiak hát nem tudom.. gondolom régen harcoltak, hogy ma mit csinálnak, az rejtély számomra. Na szóval egyik este tálalunk, és mondja az egyik menekült lány az operátor férfinek: ülj le, én csinálom! Mondom Európában a férfiak dolgoznak, a nők figyelnek. (Se. De ez most mindegy.)

Úgy érzem megkedveltek, én is most egy biztos pont vagyok az életükben. Mindig köszönnek, megkérdezik hogy vagyok. A lányok csak új kommentár nélkül odajönnek és megölelnek. Amiket eddig mondtak nekem: nagyon udvarias vagy; te vagy az új barátom; ha neked tetszik, nekem is tetszeni fog; okos vagy; erős vagy; most már a lányok engem is mamának szólítanak, a fiúk pedig megtanulták a nevemet. (Jobban ki tudják ejteni, mint az olaszok.) Aztán van egy srác, aki nem szokott velem beszélni (azt hiszem ő franciául tud, én meg nem tudok), de mindig, mikor velük vacsorázok, kihúzza előttem a széket, tölt nekem vizet, külön nekem is megdícséri és megköszöni az ételt. Csak ámulok, milyen udvarias.

Nem tudom hogy választják ki azokat, akik a Casába kerülnek. De egy biztos: ezek a fiatalok nem fogják szétverni Európát. Kb. a társaság fele keresztény, a fele iszlám vallású. Teljes békességben élnek együtt úgy, hogy majdnem mindenki gyakorolja a vallását. Láttam az internet teremben, hogy miket osztanak meg. Nagyon hálásak Istennek, hogy nekik sikerült túlélni az életveszélyes utat Európába, ezért ilyen felirataik vannak az üzenőfalukon: Isten segítségével minden lehetséges.

Íme ide beteszem a fényképet arról a rajzról, amit az egyik srác készített. Mivel nekünk nem szabad semmit megosztanunk róluk az interneten, ami alapján beazonosíthatóak lennének, ezért kitakarom a nevét.

A szöveg magyarul:

„Ez a csónak nem fából van, az egész műanyagból van. Ha van benne priccs vagy furnérlap, rá lehet feküdni. Ez egy olyan csónak, amin mi is kockáztattuk az életünket a veszélyes és halálos tengeren Európába, az elmúlt években ezt használták, hogy eljussunk Európába. A kapacitása 100 utas, de a líbiaiakat nem érdeklik az emberek, azért, hogy több haszonra tegyenek szert, túltöltik a hajót 120 vagy 140 utassal, és kérik, hogy lépjünk túl ezen, és ők majd megmutatják az irányt Európába. A hajó túltöltése miatt sokan nem érik el Európát, a hajójuk elsüllyed, és több száz ember tűnik el, csak néhányat mentenek meg.”

Rajzolta és írta: Mamadou Gambiából

És hogy én hogy érzem magam ebben a helyzetben?

Boldogan, annak tudatában, hogy a munka amit végzek fontos és hasznos. Szeretem csinálni, amit csinálok. A törődésért cserébe sok szeretetet kapok vissza. Szeretem ezeket a fiúkat és lányokat, megpróbálok velük úgy bánni, hogy biztonságban érezzék magukat. Azt hiszem most ez a legfontosabb nekik.

Amivel továbbra is nehezen tudok megbarátkozni, az a helyiek időszámítása. Én nem is értem, de már túlléptem azon, hogy megértsem. A magyar kultúrában a pontosság egy fontos tényező, és engem is úgy neveltek, hogy lehetőleg időre érj oda, ne késsél. Én egyébként is elég szigorú embernek tartom magam, ha valami le van írva, hogy ez így lesz, akkor én azt úgy veszem, hogy az úgy, és akkor lesz. Ez itt nem így van. Ennél az olaszok sokkal lazábbak. Ha ők azt mondják, hogy ez fél 3-kor kezdődik, az simán lehet, hogy délután 5. Aztán még lehet, hogy el is marad a program. Ja, hogy elfelejtettünk szólni? Nem baj, nem Milánóból jöttél. Próbálom ezen már nem felhúzni magam, és arra gondolni, hogy oké, önkéntes vagyok egy évig, ezt az időt erre szántam. Azért mégis bennem van a saját kultúrám, hogy bizony nálunk a késés, a folyamatos késés az tiszteletlenség. Nehéz ezzel megbarátkozni, mert biztos nem inzultálni akarnak, egyszerűen itt ez a szokás. Pihenés szempontjából viszont hiányoznak ezek az órák, ha 6 óra munka van a szerződésemben, az ne 11 óra legyen már, és az is nagyban elősegítené a kimerültség megelőzését, ha szabadnap délutánokon nem kéne bemenni a programokra. Ez ugyanis nincs letisztázva, hogy pontosan kinek mit kell vállalnia ezekből és mikor. Én egyszer kértem, hogy írjuk le a szabályokat, amire az volt a válasz, hogy csak használni kell az agyamat. Szóval vannak nehézségeim a rugalmasság felvételével, de lassan kezdek hozzászokni. Csak lassan, lassan, mint az olaszok. :D

Elnézést, hogy most nem volt sok kép, sajnos a ezekről nehéz olyan képi dokumentációt készíteni, amit nyilvánosan is meg lehet osztani (lásd fentebb).

Észrevételeiteket, kérdéseiteket facebookon vagy e-mailben (dawndealer@gmail.com) jelezzétek!

Köszönöm, hogy elolvastad.