Let the sunshine in

First weeks at work

I don’t make everyone tired how was the arrival and surviving the first days because nothing good would come off it.

One thing is for sure, we were welcomed with love, our work is not too hard, and really we have everything we need. Except me, who lives for technical stuff – internet, pc, telephone, well from these nothing works for me here, so my mood is a bit lower, because as introvert I can’t relax, I can’t make contact with many friends, this is the biggest challenge for me at the moment.

The other challenge is obviously the language, but I already knew that it will be so. It is very exhausting for the brain to change between four languages every day, and at the end of the day we are totally zombies. And then learn italian... well.. yeah.

Like I said in the earlier post, the italians are very nice and open hearted (and open minded too, I guess), and they really want to communicate. I don’t know if they know what anxiety is. Maybe not. If I want information about something, but I don’t know how to say it in italian correctly, then I rather don’t ask anything, because what’s up if it won’t be perfect. I still can say that I learned the very basics. Maybe the learning goes slow because I have no time to rest and relax. We don’t have normal italian course, except those two times. We want Stefania back! But as italians say: we will see. :D

Our collegues are really cool, they are very different personalities, and mostly it makes our workplace more colorful. Never worser! You don’t have to be bff with everyone to make everything run smoothly.

Here are my collegues on a meeting, when Margherita Buy actress visited the Casa:

Erica, Pietro, Giovanella, Margherita Buy, Francesco Sciotto (the Pastor of Scicli), Gerardo (our boss)

If I started to write about work, let me introduce the place where I do my job. The institution is called Mediterranean Hope, Casa Delle Culture, so Home of the Culture. Don’t think about a culture house, it’s more like a boarding school.  I don’t know exactly what are those people going through who get here, or what is the process of the things, but that is sure, african teenagers are hosted here. We try to get them used to european daily routine and integrate in the culture. What consists, get up, have breakfast, tidy your room, possibly go to your lesson (the school didn’t start yet), take out your clothes to wash in time, etc. Afternoons they have free time, they like to play soccer. At the moment there are 25-30 boys and about 8-10 girls int he Casa. Most of them can write and read, and speaks 2 languages at least. So these people are not dumb at all.

Working with refugees is absolutely not like you see it in the news at home. First, these children escaped from war and or are vulnerable, and never again in their life want to meet agression, because they know very well what is it like. They are rather afraid of us, than hurting. They love and respect us, accepted us much earlier than I expected. They are the same as any youngster in european countries. They love to do sports, listen music, make fun of each other. They write things on the wall like we did in camps. They are a little rebellious with the adults, but let’s be honest: did you want to wash the floor of your room every morning at 14? Of course not… and most likely you still don’t want to do it every morning. :D They are a little picky with food, would like to have girlfriend/boyfriend. Instead of what they went through, I don’t see them broken or sad, howewer sometimes they space out too, f.e. one day afternoon a guy sat down front of the photos with cages and was staring on those for an hour. I saw that he is not in high spirits – these times best not to ask anything, there is psychologist and other collegues in the Casa, who they can have deep conversations with. (Also we are not allowed to.) The girls are a bit friendlier, they call our cook, Erica, Mama, and our boss, Gerardo, Papa. They don’t seem very happy about it but I think they’ll have to deal with it. :D

A picture about our guys, same time when Oxfam visited. On the roof at work, plus the nice view. :)

On one of the first workdays, there was a religious holiday and we had bbq at one of the boss’ house. Find a boss in Hungary, who lets 40 refugees in his/her house to eat and have party… plus collegues and relatives. Imagine, there was no trouble, just food, drumming and dancing. They didn’t destroy the house or each other, they were not violent with anyone, they just had fun. I recorded the dance of a guy, just sadly it went to the void with my phone. :/ It should be seen how those guys dance! If 15 year old boys would dance so much (and half so good..), then I would already would say that Hungary turned upside down.

One day we had a chance to participate on a little celebration what was hosted for a guy, who left the Casa. He spent there one year, learned italian, and found a job in Milan. The africans don’t need alcohol to party, a catchy song is enough for them to dance. Boys, girls, the same! There is no girls’ round dance with handbags, everyone is shakin’ it, or jumps around, or whatever. As we said with Beni, they are much more relaxed than us, we looked so stupid frozen down at the side of the dancefloor. :D They italians are quite relaxed too, it was good to see Erica dancing with a little girl. :)

Our volunteer mates, the germans

The germans always play cards. :D I’m sad that playing cards was left out of my childhood, I was never in a company, where the people played cards a lot. Also somehow I don’t enjoy playing cards, and I like tactical games. So I don’t play cards with the germans, never mind, that’s it.

Since I was earlier a bit in Germany, I had a bit of imagination what will the germans be like. Nothing of it came true now. Those who I met, have humor, can laugh, and relatively easy to become friends with, they are open(-hearted&minded).

Of course we had small difficulties at the beginning, but we moved on easily. To be honest I think that the girls are trying very hard to make us happy. They speak english when it doesn’t go so well for them, they ask how things go in Hungary, they already try to learn few words in hungarian. We should talk to them in german a little bit and play cards with them. :D First we thought that they look down on us and they are pushing us away, but now I see that it was only the time of getting to know each other.

In our free time we often go to club 97 (we should get a vip card by now), where we drink something together, and we chat a lot. So I like to be with them because they are very happy, their eyes are smiling and they are adorable.

A picture about the night when we had 2 german guests (on the left side of the pic), then Nora, Hanna, Lisa and me :) aswell Beni on the other side of the camera :)

At the sea

I apologize to my readers who were already at the sea. The next part probably won’t be too interesting for you, but I saw the sea for the second time in my life; first when I was in the Netherlands, we were at the sea for a short time, and I was very little, so I don’t remember much of it. So the sea… is fantastic. My family never made holidays at the sea, and I never understood why are people so hyper about it. At the sea, at the sea… big water, nah bumm. Well now I understand. Once I heard a theory that we all are coming from the waters. I don’t think much of this theory is true, but I still understand what was the person thinking who made it up. The water is the most important element for humans, of course we become relaxed from the sound of the water, and we like to be the near of it. If someone is interested, I’m also a water sign (in zodiacs), cancer, I don’t know how much it matters in this topic. So far I made it two times to the shores, first we were at Donnalucata (three times since then..), wich is a beutiful sea shore with sand. There are stones too, but except a pier, the sand is dominating there. The sea is calm there and there are no big waves. The free beach has a good feeling, the shore is clean, the little food places are cultured (or cultured expensive), and there is also a clean toilet equipped with everything! For free! Well let’s say that to the 12 euros potatoes it can come for free. 

The other place where we went is called Sampieri, it’s a more popular place, but the hosting is the same good. At the Sampieri shore are no stones and rocks, there is only sand. Good big waves are coming, we just went in, and felt the huge power of the sea, it almost blew us outside. We had a good bath and jumped in the waves. I don’t think I’ll get bored of swimming in the sea any time soon. I jumped in the sea like a 5 year old, I hope I can go back sometime. When I wrote this, it was sunday and it was raining, it was the first colder day. I’m not complaining, you know I love cold, but I want to swim in the sea again before spring. 

The bus ride back is also good, we came with a bus that stops at every bush, that was good for seeing other shores and more sicilian houses. I like the most the bright colored flowers. Not like the hungarian flowers should be ashamed, but these are wonderful too, I would like to make photos about flowers; we need a walk for that.

With Nora on one of the flowery street in Scicli :)

That is all I thought for second post, soon I’ll write again. :)

Please comment, ask questions, here, on fb, or in e-mail (dawndealer@gmail.com) !

Thank you for reading. :)

Engedd be a napfényt

Első hetek a munkában

Nem fárasztok mindenkit azzal, hogy milyen volt megérkezni és az első napokat túlélni, mert hát nem sok minden pozitív sülne ki belőle.

Annyi azonban bizonyos, hogy szeretettel fogadtak minket, a munkánk nem túl megterhelő, és tényleg mindenünk megvan, ami kell. Kivéve engem, akinek a technikai vívmányok az élete – értsd internet, számítógép, telefon, na ebből nekem semmi nem működik itt, úgyhogy a kedvem is némileg visszafogottabb, mert introvertáltként nem tudok töltődni, sok barátommal nem tudok kapcsolatot teremteni, ez számomra a legnagyobb kihívás jelenleg.

A másik kihívás egyértelműen a nyelv, de hát ezt előre tudtam, hogy így lesz. Agyilag rendkívül fárasztó négy nyelv közt váltani minden nap, és a nap végére totál agyhalottak vagyunk. Na és akkor még tanulj olaszul.. hát.. ja.

Mint már említettem a korábbi posztomban, az olaszok nagyon kedvesek és nyitottak, és nagyon akarnak kommunikálni. Nem is tudom ismerik-e a szorongás fogalmát. Lehet, hogy nem. Ha valamit meg akarok érdeklődni, de nem tudom hogy mondják olaszul helyesen, akkor inkább nem is kérdezek semmit, mert mi van, ha nem lesz tökéletes. Ennek ellenére, talán elmondhatom, hogy sikerült lefektetni a nagyon alapokat. Tényleg, talán csak azért megy lassan a tanulás, mert nincs időm se pihenni, se töltődni. Meg olasz kurzus sincsen, leszámítva azt a két alkalmat. Stefaniát vissza akarjuk kapni! De ahogy az olaszok mondják: majd csak lesz valahogy. :D

A kollégáink is tényleg királyak, mindannyian nagyon különböző személyiségek, és többek közt ez teszi annyira színessé a munkahelyet. Soha rosszabbat! Nem kell mindenkinek puszipajtásnak lenni ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok.

Íme a kollégáim egy találkozón, amikor Margherita Buy színésznő meglátogatta az intézményt:

Erica, Pietro, Giovanella, Margherita Buy, Francesco Sciotto (Scicli lelkésze), Gerardo (a főnökünk)

Ha már a munkáról kezdtem el írni, akkor hadd mutassam be röviden a helyet, ahol dolgozok. Az intézmény neve: Mediterranean Hope, Casa Delle Culture, vagyis magyarul Mediterrán Remény, A Kultúra Otthona. Ennek ellenére ne egy kultúrházra gondoljatok, hanem inkább egy nevelőintézetre. Nem tudom pontosan min mennek keresztül azok, akik idekerülnek, vagy hogy pontosan mi a folyamata a dolgoknak, de az biztos, hogy afrikai tinédzserek vannak itt elszállásolva. Próbáljuk őket az európai napirendhez szoktatni és a kultúrába integrálni. Ami abból áll, hogy kelj fel reggel, reggelizz meg, tedd rendbe a szobádat, esetleg menj órára (a suli még nem kezdődött el itt), vidd ki időben a mosnivalót, stb. Délután általában szabad foglalkozás van, nagyon szeretnek focizni. Jelenleg kb 25-30 fiú és olyan 8-10 lány van az intézetben. Többségük tud írni-olvasni, sőt legalább 2 nyelven beszél. Tehát a hiedelmekkel ellentétben ezek a fiatalok egyáltalán nem buták.

Menekültekkel dolgozni egyáltalán nem olyan, mint ahogy ti otthon azt a hírekben látjátok. Először is, ezek a gyerekek háborúból menekültek és vagy sérülékenyek (angolul csak így hívják őket, vulnerable), és soha az életükben többé agresszióval nem akarnak találkozni, mert ők jól tudják milyen az. Inkább félnek tőlünk, minthogy bántanának. Szeretnek és tisztelnek minket, sokkal hamarabb elfogadtak, mint számítottam. Ugyan olyanok, mint bármelyik fiatal az európai országokban. Szeretnek sportolni, zenét hallgatni, egymással hülyülni. Felvésnek dolgokat a falra, ahogy mi tettük táborokban. Lázadoznak a felnőttek ellen: most mondd meg őszintén: te 14 évesen minden reggel fel akartad mosni a szobádat? Naná, hogy nem… és valószínű ma sem akarod felmosni minden reggel. :D Kicsit válogatósak a kajában, szeretnének csajozni/pasizni. Annak ellenére, hogy min mehettek keresztül, nem látom őket letörtnek vagy szomorúnak, bár néha ők is elmerengenek, pl. egy délután az egyikük leült a rácsos képek elé, és azokat nézte egy órán át. Láttam, hogy nincs szegény srác feldobva – ilyenkor jobb nem kérdezni semmit, van az intézményben pszichológus és más kollégák, akikkel tudnak mély beszélgetést folytatni. (Nekünk nem is szabad.) A lányok egy fokkal barátságosabbak, a konyhásunkat, Ericat, Mamának, a főnökünket, Gerardot, pedig Papának szólítják. Ők ennek látszólag nem nagyon örültek, de azt hiszem kénytelen lesznek beletörődni. :D

Egy kép a srácainkról, szintén az Oxfam látogatása alkalmából készült. Tetőn a melóban, és a jó kis kilátás. :)

Az első munkanapok egyikén egy vallási ünnep volt, és kivittek minket sütögetni az egyik főnök házához. Magyarországon találj egy főnököt, aki beenged a házába 40 menekültet enni és bulizni.. plusz kollégák és hozzátartozók. Képzeljétek, nem volt balhé, csak kaja, dobolás és tánc. Nem verték szét a házat, egymást, nem erőszakoskodtak senkivel, csak jól érezték magukat. Fölvettem a tánc egy részét, csak sajnos a telefonommal együtt az is elszállt. :/ Azt látni kell, ahogy azok a fiúk táncolnak! Nálunk ha a 15 éves fiúk fele annyit táncolnának (és fele olyan jól..), akkor már azt mondanám, hogy kifordították a sarkából Magyarországot.

Egyik nap volt lehetőségünk részt venni egy kis ünnepségen, amit az egyik menekültsrácnak tartottak, aki elhagyta az intézményt. Egy évet töltött ott, megtanult olaszul, és sikerült Milánóban munkát találnia. Az afrikaiaknak aztán nem kell pia a bulizáshoz, egy ritmusosabb daltól táncra perdülnek. Fiúk, lányok ugyanúgy! Nincs ám lányok körtánca kézitáskákkal, mindenki rázza vagy ugrál vagy ahogy éppen esik. Ahogy Benivel beszéltük, ők sokkal oldottabbak, mi meg olyan hülyén festettünk lefagyottan ott a táncparkett szélén. :D Az olaszok is elég könnyedén oldódnak, jó is volt Ericát látni táncolni egy kisgyerekkel. :)

Önkéntes társaink, a németek

A németek mindig kártyáznak. :D Sajnálom, hogy a kártyázás kimaradt a gyerekkoromból, sose forogtam olyan társaságban, ahol sokat kártyáztak volna. Valahogy nem is élvezem a kártyázást, pedig szeretem a taktikai játékokat. Úgyhogy nem kártyázok a németekkel, na mindegy, ez van.

Mivel már korábban voltam egy kicsit Németországban, volt egy hozzávetőleges elképzelésem, hogy a németek milyenek lesznek. Ebből most semmi nem jött be. Akikkel itt találkoztam, azoknak van humoruk, tudnak nevetni, és viszonylag könnyen össze lehet velük barátkozni, nyitottak.

Természetesen voltak apró kezdeti nehézségek, de könnyen túljutottunk rajta. Valójában azt gondolom, hogy a lányok nagyon keményen próbálkoznak, hogy a kedvünkben járjanak. Beszélnek angolul mikor az nekik annyira nem megy, megkérdezik mi hogy megy Magyarországon, már próbálnak egy-két szót megtanulni magyarul. Kicsit nekünk is kéne beszélnünk németül, meg többet kártyázni velük. :D Először azt gondoltuk, hogy lenéznek minket és direkt távolságtartóak velünk, de most már úgy látom, hogy ez inkább csak az összeszokás időszaka volt.

Szabadidőnkben este sokat járunk a 97-es klubba (már vip kártyát kaphatnánk), ahol együtt megiszunk valamit, és sokat beszélgetünk. Szóval szeretek velük lenni mert nagyon vidámak, a szemük is mosolyog, és aranyosak.

Ímé egy közös kép az egyik estéről, ekkor két német vendég is volt (akik a kép baloldalán vannak), aztán Nora, Hanna, Lisa és én :) valamint Beni a kamera másik oldalán :)

A tengernél

Elnézést kérek azon olvasóimtól akik már jártak a tengernél. A következő rész számotokra talán nem lesz annyira érdekes, de én életemben most láttam másodszorra a tengert; először mikor jártam Hollandiában, csak rövid ideig voltunk a tengernél és nagyon kicsi voltam, szóval nem sokra emlékszem belőle. Na szóval a tenger… fantasztikus. Az én családom sose volt tengerparti nyaraláson, és soha nem értettem, hogy miért vannak sokan ezért annyira odáig. A tengernél, a tengernél… nagy víz, na bumm. Hát most már értem. Egyszer hallottam egy olyan elméletet, hogy mindannyian a vízből származunk. Bár ennek az elméletnek nem sok hitelt adok, azért értem, hogy mire gondolhatott az, aki ezt kitalálta. A víz a legalapvetőbb természeti elem az ember számára, naná, hogy megnyugszunk a víz hangjától, és szeretünk a víz közelében lenni. Akit ez esetleg érdekel, én még ráadásul víz jegyű is vagyok, rák, nem tudom ez mennyit számít a dologban. Eddig két alkalommal sikerült eljutnom a tengerpartra (azóta háromszor..), először Donnalucatanál voltunk, ami egy csodaszép homokos tengerpart. Kövek is vannak, de egy mólót leszámítva inkább a homok dominál arrafelé. A tenger ott nyugodt és nincsenek nagy hullámok. A szabadstrand jó hangulatú, tiszta a partszakasz, a kis kajáldák kultúráltak (vagy kultúráltan drágák), és még mindennel felszerelt, tiszta mosdó is van!! Ingyé’! Bár mondjuk a 12 eurós krumpli mellé már talán jár. 

A másik helyet ahol jártunk Sampierinek hívják, sokkal népszerűbb hely, de az ellátás ugyan olyan jó. A sampieri tengerpartnál nincsenek kövek és sziklák, csak homok van. Jó nagy hullámok jönnek, még épphogy bementünk, már éreztük a tenger hatalmas erejét, szinte sodort minket kifelé a víz. Hatalmas lubickolást és hullámlovaglást tartottunk. Nem hiszem, hogy egyhamar meg fogom unni a tengerben való úszást. Mint egy öt éves gyerek, úgy ugráltam a vízben, remélem még vissza tudunk menni majd. Mikor ezt írtam vasárnap volt és esett az eső, ez volt az első hűvösebb nap. Nem panaszkodom, tudjátok, hogy szeretem a hűvöset, de tavasz előtt még szeretnék úszni a tengerben. 

Jó a buszút is visszafelé a tengertől, egy minden bokornál megáll járattal jöttünk vissza, ami arra volt jó, hogy más partszakaszokat és láthattunk és megnézhettünk még több szicíliai házat. Nekem legjobban a mindenféle élénk színben pompázó virágok tetszenek. Nem mintha a magyar virágoknak szégyenkezniük kéne, de ezek is csodálatosak, szeretnék majd fényképeket készíteni a virágokról; be kell iktassunk egy ilyen sétát.

Noraval az egyik virágos utcán Scicliben :)

Második posztként ennyit gondoltam, hamarosan újra írok. :)

Kérlek szóljatok hozzá, kérdezzetek, itt, vagy fb-on, vagy e-mailben (dawndealer@gmail.com) !

Köszönöm, hogy elolvastad. :)